|
|
Jézus evangéliuma
(Vígh Tibor, Püski kiadó)
Mit
is tanított Jézus? 2. fejezet
Az
imádság és a Miatyánk
„sablonja”
Nézőpont:
Az Ige csak
nekem
szól és csak rólam szól,
hiszen bennem kell testet öltenie!
Először olvassuk
el figyelmesen a Miatyánkat. Aki szokta
imádkozni
nyilván már kívülről tudja,
de sokszor
pont az automatizmus miatt könnyen
átsiklunk a
szavak
értelme fölött, pedig érdemes
egy kicsit
elgondolkodnunk a mélyebb
jelentésükön is.
„Mi
Atyánk,
aki a mennyekben vagy, szenteltessék
meg a neved,
jöjjön
el az országod,
legyen
meg az akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi
kenyerünket add meg
nekünk ma,
s bocsásd
meg a vétkeinket,
amint mi is
megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek.
És ne vigy
minket kísértésbe,
hanem szabadíts
meg a gonosztól.”
(Mt 6:9-13)
Néhány
szót aláhúztam, és ezek
alapján
induljunk el egy olyan gondolatmenet mentén, amely
segít
megfogalmazni nekünk, mi is egyáltalán
az
imádkozás. Annyit természetesen tudunk
róla,
hogy ez a „tevékenység” a
valláshoz, tehát
szent dologhoz kapcsolódik. Az
imádkozás során
valamilyen szöveget mondunk. Gyakran a Miatyánkat,
de
nagyon sok más imádság is
létezik. Sőt
az ember saját szavaival is szokott imádkozni. Az
imában általában valamit
kérünk
Istentől. Elmondjuk, milyen gondot látunk a mostani
helyzetünkben, és kérjük,
segítsen
nekünk. Ha „profi” módon
imádkozunk, akkor még
valamiféle megoldást is javasolunk, azaz
közöljük
Istennel, mégis miben látjuk mi azt a
segítséget,
amit elvárunk Őtőle. Aztán vagy megkapjuk, vagy
nem.
Ha igen, akkor megköszönjük Istennek a
segítséget
(hacsak nem felejtjük el), ha meg nem következik be,
akkor
úgy tűnik számunkra, mintha nem talált
volna
meghallgatásra az imánk. Ilyenkor, ugye,
még
szorgalmasabban kell kérnünk,
remélhetőleg
előbb–utóbb meglesz az eredménye is.
Az
imádkozás szokásos
definíciója:
beszélgetés Istennel. Mi gondolatban vagy
hangosan
mondjuk a magunk mondókáját,
és választ
hangosan ugyan nem sűrűn szoktunk kapni, de sokszor úgy
érezzük, azt tapasztaljuk, hogy olyan gondolatok
jönnek,
amelyek segítség jellegűnek tűnnek.
Az
Evangéliumokból nézzünk most
néhány
példát - amikor Jézus
imádkozik vagy
imádkozni tanít bennünket -, hogy milyen
összefüggésben olvasható az
imádkozás
szó. Mindjárt itt van
például a Miatyánk
„bevezetője”: „Amikor
imádkoztok,
ne
tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik
az emberek
szeme láttára szeretnek imádkozni a
zsinagógában
meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Bizony mondom
nektek: megkapták jutalmukat. Te amikor imádkozol,
menj be a szobába, zárd be az ajtót, s
imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz!
S mennyei
Atyád, aki a rejtekben is lát,
megjutalmaz.” (Mt
6:5-6) Ide
például
az van írva: „menj
be a szobába”,
és ott imádkozzál. Mi
imádkozni sokszor
csak a templomban szoktunk – már aki
jár -, az pedig
egy „gyülekezeti” hely, ott sok ember van
együtt. - Ez
már próbál bennünket
közelíteni
az „imádság”
jelentéséhez. - Utána
folytatódik: „Amikor
imádkoztok,
ne
szaporítsátok a szót, mint a
pogányok,
akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a
szó,
nyomban meghallgatásra találnak! Ne
utánozzátok
hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van
szükségetek,
mielőtt még kérnétek. Ti
így imádkozzatok:
Mi Atyánk...” (Mt 6:7-9) A „tudja
a ti Atyátok, mire van szükségetek,
mielőtt még kérnétek”
mondat a „kulcsmondat”. A fejezet
végére remélem
sikerül feloldanunk azt a látszólagos
ellentmondást, miszerint ha mennyei Atyánk tudja
mire
van szükségünk, akkor minek kell
nekünk kérni
Őtőle azt, amire szükségünk van, hiszen Ő
úgyis
tudja, mielőtt még kérnénk.
Jézus azt is
mondja, „hogy
szüntelen kell imádkozni, és
nem szabad belefáradni.” (Lk 18:1) Ugye,
ez - szó szerint véve - olyasmit akar jelenteni,
hogy
éjjel-nappal „imádkozzunk”,
szinte mást ne
is csináljunk. Tehát mit jelenthet ez az
imádság
szó? Mi lehet a mélyebb értelme?
Induljunk
ki a szó jelentéséből. Az
„imádkozás”
az imád szóból vezethető le. Az
imád,
imádat a szeretet fogalmához
kapcsolható, tehát
ez valamilyen szeretet „típus” akar
lenni. A szeretetről
már megállapítottuk: az
önzetlen, tudatos
adás és befogadás egysége.
Egy kiáradás
és egy befogadás. Magamat adom, a
világot
befogadom. Ez lenne a szeretet. Nos, akkor az
imádkozás
értelmét is itt kell keresnünk.
Nézzünk
egy másik összefüggést az
„imádkozással”
kapcsolatban. A „kakas”
történet kezdete Lukács
Evangéliumában: „Simon,
Simon, a sátán
kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket,
mint a
búzát. De imádkoztam
érted, nehogy
megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te
erősíted
majd meg testvéreidet." (Lk 22:31,32)
Tehát: „imádkoztam
érted”.
Ezek szerint nemcsak magamért lehet
„imádkozni”,
hanem a másik emberért is. Nemcsak én
beszélgethetek Istennel, hanem mintha valaki
nevében,
vagy valaki helyett is meg tudnám ezt tenni. Ennyi lenne
most
a gondolatébresztő, még mielőtt az
„imádkozás”
jelentését tovább
fejtegetnénk.
Most
térjünk vissza a katolikus
Bibliából vett
Miatyánk szövegéhez, és
keressük meg
az aláhúzott szavak
értelmét. Mit
jelenthet a szenteltesség
meg a
te neved? Jöjjön el a te országod.
Legyen meg a te akaratod.
- Ugye, mi Isten akarata, ez egy érdekes
kérdés?
- Mindennapi
kenyerünket add
meg nekünk ma. Bocsásd
meg a
mi vétkeinket, miképpen
mi is
megbocsátunk az
ellenünk
vétkezőknek.
És
ne vigy minket
kísértésbe,
de
szabadíts
meg a
gonosztól.
A
középső mondat - „mindennapi
kenyerünket
add meg nekünk ma”
–
két részre osztja fel a Miatyánkat.
Felette is, alatta is három-három
kérés
szerepel, és ez a közepe, a hetedik
kérés.
Kezdjük ezzel.
„Mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma.”
Mi a mi „mindennapi kenyerünk”?
Először
elmondok egy talán sokaknak már ismerős
értelmezést,
amely szintén erőt ad. Nagy erőt ad, nagyon fontos, hogy ezt
is ismerjük. Egyik magyarázat szerint ez a
fogalmazás
onnan ered, hogy annak idején a római
légiókban
a katonáknak egy adott nap estéjén
odaadták
a másnapi élelmiszeradagot - hiszen
másnap nem
lehetett tudni, mi lesz, csata lesz, nem lesz csata, lesz-e idő
ilyesmivel foglalkozni -, és így este a
katonák
biztosan tudták már, hogy másnap nem
fognak éhen
halni. Nekem tetszik ez az összekapcsolás, hiszen a
mi
egész életünk
aggódással telik el.
Az aggódás mindig előre nyúlik a
jövőbe.
Mi lesz velem most, mert ha „ez meg ez” nem
történik
meg, akkor holnap... holnapután... öt év
múlva...
ha nyugdíjba mentem... mi lesz akkor? A
Miatyánknak ez
a mondata mindenképpen arra irányítja
figyelmünket, hogy az nagy nyugalmat ad, ha már
most
biztosítva látjuk egy picit előbbre is a
sorsunkat.
Tehát ma este látjuk: lesz reggelink, mert most
félretettük a reggelinket. Hogy lesz-e
ebédünk
vagy vacsoránk, két hét
múlva mi lesz,
ezen kár annyit
„rágódni”, mint ahogyan
tesszük. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell vele foglalkozni.
Csak nem olyan súllyal, mint ahogyan
általában
szoktuk. Hiszen én elélnék
száz évig
vidáman úgy, hogy mindig a következő
étkezésem,
illetve a szükséges anyagi javak
rendelkezésemre
állnának, és én ezt most
tudnám.
Na, ez a „most tudnám”, ez az
aggódás, ennek
nem szabad bekövetkeznie. Egy olyan
gondolkodásmód
kialakítása mindenképpen nagy erőt ad,
hogyha
az ember azt már értékeli, hogy
már most
látja egy picit előbbre a helyzetét.
Tehát most
megvannak azok az anyagi javak, amik egy picit előbbre
biztosítják
az életét. Ezzel a
gondolkodásmóddal a
„mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma”
mondatból már nagy erőt lehet
meríteni. Ugye,
ezt a kenyeret naponta kérjük Istentől. Ez azonban
a
holnapit jelenti, ugyanis a maiért inkább
hálálkodnunk
kell, hiszen az már megvan.
Viszont
az előző fejezetben említettem, Jézus a
ránk
vonatkozó lelki törvényeket
tanítja. Ő nem
foglalkozik semmiféle társadalmi
kérdéssel,
még azzal sem, hogy két ember
között milyen
legyen a viszony. Mindig azt mondja el, én hogyan
alakítsam
az önazonosításomat ahhoz, hogy boldog
legyek. És
ha én úgy alakítom magamat, akkor a
másik
emberrel jó lesz a viszonyom. Ugye, ha ezt mindenki
megteszi,
akkor itt van „a mennyek országa”.
Két ember
közötti viszonyban mindig az a
kérdés, ki
kezdje? Ugye, én azt mondom: „Kezdd el
te!” - Mindig
szívesen ezt mondjuk. - Ugyanis neked nagy hibáid
vannak. Majd ha te már azokon
„faragtál”, akkor
majd én is csinálok valamit.” Bizony,
ez nem az a
módszer, ami a gyakorlatban nagy sikerre szokott vezetni.
Tehát itt
egyértelműen lelki törvényekről,
életünk
lelki szabályairól van szó, vagyis ez
a „mi
kenyerünk” egy lelki
táplálék. Jézus
azt tanítja: „Nemcsak
kenyérrel él az
ember, hanem minden tanítással
is, amely az
Isten szájából
származik.” (Mt 4:4)
A lelki táplálékhoz azonban csak akkor
jutunk
hozzá, ha minden nap, minden pillanatban – a
tanítást
alkalmazva – „éberek” vagyunk,
azaz tudatosan élünk!
Erről a „kenyérről” mondja
Jézus: „De
ne
romlandó eledelért fáradozzatok, hanem
olyanért,
amely megmarad az örök életre. Ezt az
Emberfia adja
nektek, aki mellett maga az Atya tett
tanúságot.” (Jn
6:27); „Én vagyok az élet kenyere...
Aki hozzám
jön, többé nem
éhezik...” (Jn 6:35);
„Én
vagyok a mennyből alászállott élő
kenyér. Aki e kenyérből eszik,
örökké
él.” (Jn 6:51)
Ne
felejtsük el, Jézus a testet
öltött Ige. Tehát
amikor azt mondjuk: „Jézus”, akkor
mindig az Igére
is kell gondolnunk, hiszen János Evangéliuma
elejére
oda van írva: „az
Ige testté lett”. (Jn 1:14)
Jézus tanítása az Ige, és
az ő
cselekedetei, a mintaélete pedig ennek az
élővé
tétele, a testet öltése, vagyis a
„megmutatja
nekünk” része.
„Engem
az élő
Atya küldött, s általa élek.
Így az is
élni fog általam, aki engem eszik.” (Jn
6:57) –
mondja Jézus. Tehát a „mindennapi
kenyerünket...”
azt jelenti: a mi táplálékunk Isten
tanításának
befogadása, megértése és a
mindennapokban
való alkalmazása legyen, ugyanis
ezáltal fog az
Ige élővé válni, testet
ölteni bennünk
is. Tehát „hinnünk” kell
Jézusban, be kell
fogadnunk az Igét, és aszerint is kell
cselekednünk.
Hiszen, ha valami történik velünk,
és mi azt
a tanítás fényében
megértjük,
majd aszerint reagálunk rá, akkor
megtaláljuk
„lelkünk nyugalmát” (Mt 11:29),
és ez ad erőt
nekünk.
Aki ezt
csinálja,
az tapasztalja, és igazat ad nekem. Aki ezt nem alkalmazza,
az
most ezt még nem fogadja el, de neki azt tudom mondani,
próbálja ki! Jézus ugyanis mondja azt
is, hogy
az ő tanítását csak az
értheti meg „akinek
megadatott”. (Mt 19:11) Már
szó volt
róla, ez nem egy intelligencia szintet jelent -
tehát a
buta ember nem értheti meg, az okos ember
megértheti -,
hanem ez a „megadatott”
azt jelenti: előfordult vele, és
észre is vette. Ugyanis mi olvasgathatjuk az
Evangéliumokat
reggeltől estig, azokat a részeket, amik az
életünkben
nem fordulnak elő, nem fogjuk tudni megérteni. Nem
„adatott
meg” – most. Viszont amik előfordulnak
velünk, azoknál
előbb-utóbb be fog „kattani”, hogy a
tanítás
melyik része vonatkozik éppen most
ránk. Már
persze, ha ismerjük az Evangéliumok
szövegét.
Tehát
„a
kenyerünk”: a mindennapi életben -
Jézus
tanítása alapján - a halhatatlan, az
örök
értékek felismerése. Már
többször
szó volt a mulandó és a halhatatlan
(örök)
értékekről. Mélyebb
jelentésük
megfogalmazására majd később
kerül sor,
mert meg kell „alapozni” őket, de annyit
már tudnunk kell
róluk, hogy a halhatatlan meg a mulandó nem olyan
kategória, mint a „jó” vagy
„rossz”. Tehát
a mulandó „rossz”, az anyagi
világ „förtelmes”,
Isten világa pedig „jó”. Nem
ilyen felosztásról
van szó. Olyan
megkülönböztetés ez, hogy
a halál után is értéknek
számít-e
valami vagy sem. A mi szempontunkból – most,
amikor „itt”
vagyunk - a mulandó érték ugyanolyan
érték,
mint a halhatatlan, csak a mulandó
érték mindig
a „csomagolása” a halhatatlan
(örök) értéknek.
Tehát minden anyagi megnyilvánulás
mögött
van valami olyan tartalom, ami egy mélyebb
értelme
annak az anyagi megnyilvánulásnak.
Az
értelmezést
most folytassuk az imádság
végéről, a „szabadíts
meg a gonosztól”
résztől.
Ki ez a gonosz vagy mi ez a gonosz? Nyomban
rávághatnánk:
ez a sátán, a
sötétség erői és
még sok nagyon csúnya dolgot lehetne mondani, de
itt
nem arról van szó. A „gonosz”
lehetne persze a
sátán, de Jézus nem ebben az
értelemben
használja ezt a kifejezést. Erre nagyon egyszerű
bizonyítékokat lehet sorolni.
Például a
Hegyi Beszédben szerepel: „Kérjetek
és
kaptok, keressetek és találtok,
zörgessetek és
ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki
keres,
az talál, s aki zörget, annak ajtót
nyitnak.
Melyiketek ad fiának követ,
amikor az kenyeret
kér tőle?” (Mt 7:7-9) Kő
– kenyér. Emeljük
ki ezt a szópárt, hogy lássuk, milyen
mély
tartalom van ezekben a szavakban! „Vagy
ha halat
kér,
ki ad neki kígyót?”
(Mt 7:10) Hal –
kígyó. Itt a
„Mátéban” nincsen benne,
de ugyanez a mondatsor olvasható a
„Lukácsban” is,
és ott úgy folytatódik: „Vagy
ha tojást
kér, akkor talán skorpiót
ad neki?” (Lk
11:12) Tojás
– skorpió. Erre a háromszor
két szóra mindjárt
visszatérünk, de
most folytassuk. Na, most jön ez a
„gonosz”:
„Ha tehát
ti, bár gonoszak
vagytok, tudtok jót adni
gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót
mennyei
Atyátok azoknak, akik kérik.” (Mt 7:11)
Hát
itt egyszerűen „legonoszozott” bennünket
Jézus.
Mindenki gonosz. Én is gonosz vagyok, te is gonosz vagy,
mindenki gonosz. Hogy lehet ez? Mindenki le van
„gonoszozva”?
Egy másik
alkalommal mondja Jézus: „Titeket
nem gyűlölhet a
világ, de engem gyűlöl, mert bizonyítom,
hogy gonoszak
a tetteik.” (Jn 7:7)
Ilyenkor mindig arra
gondolunk, hogy „mit tudom én kiknek”
bizonyítja,
de mindenkinek bizonyítja. Tehát mindenki
„gonosz”?
Miféle „gonosztól”
szabadítson meg bennünket
Isten?
A Hegyi
Beszéd
ismét: „Én
pedig azt mondom nektek: Egyáltalán
ne esküdjetek...” (Mt 5:34)
„Így beszéljetek
inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van,
a gonosztól
való.” (Mt 5:37)
Megint ez a
„gonosz”. Ki lehet ez vagy mi lehet ez?
És ugye kérjük
Istent, hogy szabadítson meg ettől a
„gonosztól”.
Tehát ettől mi meg tudunk szabadulni. És Isten
persze
nem szabadít meg bennünket, hiszen
állandóan
kérjük. Ha megszabadított volna, akkor
már
rég felismertük volna, hogy meg vagyunk szabadulva,
és
már „boldogok” lennénk.
Folytassuk a
„gonosz”
felkutatását. Ugye, ha
„gonoszakat” kell keresni,
akkor egy jó seregnyit fogunk mindjárt
találni.
Jézus keresztre van feszítve. Nyilván
azok a
„gonoszak”, akik a kereszt
tövében állnak,
akik keresztre feszítették. És
róluk
mondja Jézus: „Atyám,
bocsáss meg nekik,
hisz nem tudják,
mit tesznek.” (Lk 23:34) Úgy
látszik ez jellemző a „gonoszakra”. Nem
tudják,
mit cselekszenek.
Most
visszatérünk
a kenyér – kő, hal –
kígyó, tojás –
skorpió szópárokhoz. A
párosok első
szavai az „élet” fogalmához,
a második
szavak pedig a „halál”
fogalmához tartoznak. A
„kenyér=Ige” mint szellemi
táplálék:
ezzel élünk. A „kő=anyag” mint
szellemi táplálék:
halott dolog. A „hal” Jézus megfelelője,
a „kígyó”
a sátánt jelképezi. A
„tojás” az élet
hordozója, a „skorpió” a
halálé. Itt
azt mondta ki Jézus: hogyha ti
„gonoszak” alapszinten meg
tudjátok különböztetni ezeket,
akkor mennyei
Atyátok mennyivel inkább meg tudja tenni ezt,
és
adja - azoknak, akik kérik - azt, ami az
„életet”
szolgálja. A „kenyér, hal,
tojás” örök
értéket képvisel ebben a
mondásban, a
másik három pedig a
mulandóság, a halál
szimbólumai. És mi ezeket anyagi szinten meg
tudjuk
különböztetni. Hiszen az
nyilvánvaló, ha
tojást kér a fiam, nem fogok neki
skorpiót adni.
De csak azért nem, mert már annyira durva a
kontraszt,
hogy már nem keverem össze. Annyira
„tudatlan” már
nem vagyok.
Ugyanis ez a
„gonosz”
a mi „tudatlanságunk”. Egyből
érthetőbbé
válik a „szabadíts
meg a gonosztól”
kérés. Hiszen, ha ez nem maga az
„egó
tudatlansága” lenne, hanem a
sátán - vagyis
egy külső tényező -, akkor azt mondaná
Isten:
„Szabadulj meg tőle fiam, ne foglalkozzál
vele!” De itt
önmagamról van szó. Ez a
„gonosz” az én
mulandó értékeket
tartalmazó
önazonosításom. A
„vakságom”. Ez nem
valamiféle ismerethiány, hanem a
„materialista”
világképből fakadó
„tudatlanság”,
vagyis: „nem tudom, honnan jöttem, és
hová
megyek”. És Isten ettől segítsen
megszabadulni! Az a
feladatom, hogy a mulandó értékekből
álló
önazonosításomat cseréljem
le, lássam
meg mögötte az egy fokkal
„örökebb”
értéket.
És
így
már érthetővé válik,
miért mondja
mindenkire Jézus: „bár
gonoszak vagytok” (Mt
7:11), hiszen azt mondja:
„bár tudatlanok vagytok”. A
Miatyánkban tehát azt kérjük:
„szabadíts
meg a tudatlanságunktól!” A
sötétségünktől.
Ugyanis ha az Igét élővé
tesszük, akkor
Jézus viszont azt mondja rólunk: „ti
vagytok a
világ világossága.”
(Mt 5:14)
A
„világ
világosságát” nem
úgy
kell elképzelni, mint egy harcost a
„világosság
és a sötétség”
harcában, hanem
úgy, mint egy zseblámpát. Ahova az
bevilágít,
ott tudjuk mi van, látjuk, mi van. És az a
feladatunk,
hogy minél több helyre
világítsunk be,
minél szélesebb körben
világítson a
mi zseblámpánk, amit ugye
Jézustól
kaptunk. Ha a tanítása bennünk
él,
ismerjük, értjük és
alkalmazzuk, akkor egyre
világosabban látjuk, mi micsoda. Akkor
már nem
leszünk „gonoszak”, már nem
fogunk „tudatlanul”
cselekedni.
Tehát a „szabadíts
meg a gonosztól”
mondatban azt kérjük Istentől:
„Szabadíts meg a
saját tudatlanságunktól,
attól hogy nem
tudjuk, mit cselekszünk”. Ehhez a kereszten az a
mondat illik: „Atyám,
bocsáss meg nekik, hisz nem
tudják,
mit tesznek." Nos, ettől
már lehet minket
megszabadítani. Azzal például, hogy
tanít
bennünket.
„És
ne
vigy minket kísértésbe.”
Ez a
kedvencem. Amikor olvastam a
katolikus katekizmust, fölfigyeltem
arra, hogy a definíciók után
néha úgy
folytatódik a szöveg: „De ezt nem szabad
úgy
érteni, hogy...!” Hát ezek szerint ez
nem egyértelmű,
és lehetne „úgy” is
érteni? És
ilyenkor az ember mindig bedől annak, hogy így kell
érteni,
de nem úgy! Mindig a „tű
hegyén” egyensúlyoznak
ezek a magyarázatok. Mindenféle „egy
kicsit másként
néz rá az ember” már bajt
okoz. Hát
azért, mert nem találtuk meg a
közepét a
dolognak. Ami a közepe a dolognak, az mindenhova
jó.
Erre a „ne
vigy
minket kísértésbe” kérésre
írják: ez egy „nagyon nehezen
lefordítható”
rész. Itt ugyanis az a gond, hogy Isten
kísért
bennünket? Szórakozik velünk?
Hát ez
nyilvánvalóan nem így van. No
dehát, azt
kérjük, ne vigyen minket a
kísértésbe.
Szokták ezt a kérést úgy is
értelmezni:
„erőnkön felül ne
kísérts bennünket”.
Ez sem tűnik azonban az igazi megoldásnak, hiszen: „Tudja
a ti Atyátok, mire van szükségetek,
mielőtt még
kérnétek.” (Mt 6:8)
És azt írja a
katekizmus (2846.§), a hatodik kérést
úgy
is lehet fordítani: „ne engedd, hogy
engedjünk a
kísértésnek”. Na, ez
már egy fokkal
jobbnak tűnik nekem, mert ebben már Isten is benne van, meg
én is. Mindig azok a részek
„gyanúsak”,
amikben nekem nincs teendőm. Minden olyan
értelmezés,
amelyben nekem nincs teendőm, az nem állja meg a
helyét.
Ugyanis csak az én teendőim vannak leírva az
Evangéliumokban, senki másé. Persze
mindenki
számára „csak az
én” teendőm, azaz az ő,
saját teendője.
Tehát:
„ne
engedd, hogy engedjek a
kísértésnek”. Ugye,
erre Isten azt mondhatná: „Gyermekem, ne
engedj!” Itt is
valami nagyon különös dolog bújik
meg. Most
kell megfogalmaznunk a kísértést. A
kísértés
az egy próba. Amikor „bűnre”
csábítják
az embert, hát ugye ne csábuljon el,
és kész.
Kiállta a próbát, és akkor
nincs gond.
Amikor az ember el szokott „csábulni a
bűnre”, akkor
mindig a csábítóra szoktuk fogni, hogy
elcsábított. A
teremtéstörténetből
ez már ismerős. Ádám
Évára, Éva
pedig a kígyóra fogta az ügyet.
Hát ugye a
kígyó ajánlgathatta volna
Évának
még a mai napig is, ha Éva nem fogadja el.
Tehát
Éván múlott. Ugyanez
érvényes
Ádámra is. Nem lehet mást
hibáztatni! A
kísértés az egy kiemelt
próba. Minden
pillanatban van próba. Választanunk kell a
mulandó
és a halhatatlan (örök)
értékek
között. Minden pillanatban az
önazonosításunkat
építgetjük, karbantartjuk. Egyik
elemét
ledobjuk, helyette újat veszünk fel, vagy pedig
egyre
rétegesebben
öltözködünk. A
kísértés
annak a próbája, hogy valóban olyanok
vagyunk-e,
mint ahogy gondoljuk. Mindig vannak nagy felismeréseink,
nagy
„jó” tulajdonságaink. Ekkor
jön a kísértés,
ami próbára teszi azt, hogy valóban
olyan
okosak, erősek, szépek vagyunk-e, mint ahogyan ezt
feltételezzük magunkról. - Az
én életem
már csupa ilyenből áll
egyébként. Ez
ugye abból fakad, hogy én már ezt
„felismertem”,
ezért már mindenben meg is látom.
Térjünk
vissza az előző fejezetben tárgyalt
„Péter
vallomásá”-hoz. „Boldog
vagy, Simon, Jónás
fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt
neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt
16:17) –
mondja Jézus. Ez egy nagyon jó
állapota volt
Péternek, most egy örök
értéket
fogadott be. „Na, lássuk milyen tartós
ez?” Mint a
filmekben. Van egy „nyugis” rész,
aztán „oda
neki”! - Na jó, akkor mondok egy olyat, hogy engem
keresztre
feszítenek. Te mit lépsz? - Ez a
kísértés
benne, a próba. Erre Péternél eltűnt
az örök
értékek megértése, egyből a
mulandót
veszi elő – a keresztre feszítés nem
„jó”
dolog -, és azt mondja: „Isten
mentsen, Uram! Ilyesmi nem
történhet veled.” (Mt 16:22)
Getszemáni-kert: „Virrasszatok
és imádkozzatok, nehogy kísértésbe
essetek. A
lélek ugyan készséges, a test
azonban erőtlen.” (Mt 26:41)
Mi lesz itt a kísértés?
Jézus – mivel tudja, hogy nemsokára
elfogják –
elmegy imádkozni, a tanítványok meg
elalszanak.
Visszajön: „Miért nem
imádkoztok?” Megint
elmegy, megint visszajön. Most mondja: „...imádkozzatok,
nehogy kísértésbe
essetek!”
Ezek
szerint jönni fog itt a
kísértés. Lássuk
mi az! Jön az „elfogó csapat”,
erre az apostolok
kardot rántanak, hogy megvédjék
Jézust.
Ugye, ez a mi szempontunkból érthető, csak
Jézus
szempontjából nem volt
„szerencsés”. Hiszen
még csak az hiányzott volna, hogy ne
fogják el
Őt, és akkor nem teljesül Isten terve.
Fellángoltak,
hogy mégis megvédik. Pedig mindig mondta, hogy
keresztre fogják feszíteni. Ez a sorsa, ez az Ő
akarata. Mégsem fogadják el az apostolok, mert
nem
látják benne a
„rációt”, és
azzal, hogy kardot rántanak
kísértésbe
esnek, vagyis nem állják ki a
próbát.
Hogy hogyan kell
kiállni a próbát, erre
Jézus mutat
példákat. Az ilyen
részeknél mindig
olvashatjuk: „Minek kísértetek
engem?” Például
jönnek a farizeusok: „Szabad
adót fizetni a
császárnak?” (Mt 22:17)
Jézus: „Mit
kísértetek,
képmutatók?” (Mt
22:18) - Ez egy
kísértés, csak Ő kiállja
a próbát. Őt „nem
húzzák csőbe”. -
A jól ismert válasz: „Adjátok
meg a
császárnak, ami a
császáré, és
az Istennek, ami az Istené!” (Mt 22:21)
„Üdvtörténeti”
összefüggésbe helyezi a
témát.
Most, hogy
már
tudjuk, mi a kísértés, fussunk neki
újra
az értelmezésnek. Mit is
kérünk mi
tulajdonképpen Istentől? Nyilván
segítséget,
vagyis: „Segíts minket a
kísértésben -
ez már egészen érthetően hangzik -,
hogy mi is
üdvtörténeti távlatban
lássuk a
próbát!”
Ezek szerint a
„ne
engedd, hogy engedjünk a
kísértésnek” –
egy kicsit átfogalmazva - azt jelenti:
„Erősíts meg
minket a kísértésben! Adj erőt a
kísértésben!
A tanításod által.” - Most a
mi „emeletünkről”
beszélünk. – „Hogy amit mi
magunkról tartunk,
az az önazonosításunk, ki is
állja a
próbát.”
Mert ha nem
állja
ki, akkor meg kell változtatnunk, és nem
megmagyaráznunk. Ha valaki azt mondja, hogy ő milyen gazdag,
az akkor derül ki, ha az ember kér tőle öt
forintot. Ha tud adni öt forintot, és ad, akkor ő
gazdag. Ha nem tud adni, mert akkor már „neki nem
marad”,
akkor csak úgy gondolta magáról, hogy
ő gazdag.
Vagy az erős. Odébb kellene vinni
néhány
nagyobb csomagot. Én vagyok itt az erős ember, és
azt
mondom: „te milyen gyenge vagy”. Na most, ha
én olyan erős
vagyok, akkor egyedül is el tudom ezt végezni,
és
nem kell kérnem, hogy valaki segítsen nekem. „Aki
közületek nagyobb akar lenni, legyen a
szolgátok.”
(Mt 20:26) Ez
tulajdonságok alapján is értendő.
A legerősebbről onnan derül ki, hogy ő a legerősebb, ha
minden terhet fel tud emelni. A legszebb mindenki arcára
mosolyt tud varázsolni. A leggazdagabb mindenkinek tudjon
segíteni, aki kéri.
A „ne
vigy
minket kísértésbe”
kérés,
vagyis a „ne engedd, hogy engedjünk a
kísértésnek”
érthetőbben tehát azt jelenti:
„erősíts meg
bennünket a
kísértésben”. A
kísértés
ugyanis az önazonosításunk
próbája.
Olvassuk el a
két
utolsó kérést együtt: „És
ne
vigy minket kísértésbe,
hanem szabadíts
meg a gonosztól.”
- Szabadíts meg a
tudatlanságunktól, a mulandó
értékeket
tartalmazó
önazonosításunktól! - A
„tudatlanság” azt jelenti: csak az
anyagvilág
értékeit vesszük figyelembe, nem
nézünk
mögéjük. - Az ezzel való
szembesülés
próbájánál, a
kísértésnél,
erősíts meg minket! - Egyébként ha azt
a próbát
nem álltuk ki, akkor tanulunk belőle. Semmi baj nem
történt,
de abból tanulni kell, és nem, mondjuk,
hibást
keresni.
Visszaugrunk
a
Miatyánk elejére. „Szenteltessék
meg
a neved”. Mit
jelenthet a „szent” szó?
A
„szent” első
megfogalmazási lehetősége: Istenhez
kapcsolódó,
nem világi. És ugye ehhez képest van a
„nem
szent”, a világi, a profán. Igen
ám, csak itt
az a gond, hogy valójában minden Isten
világa.
Az egész teremtett világ, úgy ahogy
van. Ugyan
nekünk ez nem tetszik, mindig szeretnénk
javítani
rajta, de akármennyire is hihetetlen, ebben az
állapotában
is „Isten-i” a világ. A
Beteszda-fürdői béna
meggyógyítása után mondja
Jézus: „Atyám
mindmáig
munkálkodik, azért
én is munkálkodom.” (Jn 5:17) Tehát
Isten
ma is folyamatosan „működésben
tartja” a világot,
fenntartja azt az állapotot, ami most van. Vagyis
valójában
nem lehet úgy szétválasztani a
világot,
hogy Istennel kapcsolatos, meg nem Istennel kapcsolatos.
Jézus egy
másik
alkalommal azt mondja: „Amint
te a világba küldtél,
úgy küldöm én is őket a
világba.
Értük szentelem
magamat, hogy ők is szentek
legyenek az igazságban.”
(Jn 17:18,19) -
Felmerült az „igazság”
szó. - A
teremtéstörténetben a hetedik nap
leírása:
„Isten
megáldotta és megszentelte
a hetedik
napot, mert azon megpihent egész teremtő munkája
után.” (Ter 2:3)
Megáldotta és
megszentelte... Voltaképpen mit is csinált Isten?
Egy
pillanatra
időzzünk még el az „ők
is szentek legyenek az igazságban”
szavaknál. Mi az igazság?
Ezt a fogalmat gyakran emlegetjük. Most keressük meg
az
értelmét, nem feledkezvén el
arról, hogy
ha majd végére érünk ennek a
„mélységkutatásnak”,
akkor a „szent”
szóhoz kell visszatérnünk.
Jézust elfogják,
Pilátus előtt áll, és azt mondja: „Arra
születtem, s azért jöttem a
világba, hogy
tanúságot tegyek az igazságról.
Aki az igazságból
való, hallgat
szavamra.” (Jn 18:37)
Pilátus megkérdezi: „Mi
az igazság?”
(Jn 18:38) Erre azonban
Jézus
nem felel neki. Egyszer láttam egy
tévéműsort,
ahol azt mondták, ma sem tudjuk a választ.
Hát
ugye, most mondta Jézus, tanúságot
tett az
igazságról. Ebből kellene kiindulnunk az
„igazság”
megfejtéséhez, vagyis hogy mit tett
Jézus, de
ennél sokkal könnyebb dolgunk van, ugyanis Ő maga
fogja
értelmezni nekünk.
Egy
félmondat kitérő. Négy
Evangélium van.
Az első három Evangélium esemény
központú,
János Evangéliuma pedig a
definíciók
könyve. Minden kihozható mindegyik
Evangéliumból,
de János Evangéliumában a fogalmak meg
is vannak
magyarázva, amint mindjárt látni is
fogjuk.
Jézus
mondja a Szentlélekről: „Amikor
eljön, meggyőzi a
világot a bűnről,
az igazságról
és az ítéletről.”
(Jn 16:8) Tehát
a „bűn”, az
„igazság” és az
„ítélet”
kérdésében úgy
látszik nagyon
szívesen venné, ha mindenki az Ő
„tanítványa”
lenne, azaz ha egyszer Ő ezek jelentését
megszabta,
akkor próbáljuk meg így
értelmezni mi is.
Minden más értelmezés a
„kukoricásba
visz” bennünket. Jézus
megfogalmazásából
világosan kitűnik, nem hétköznapi
értelemben
vett morális fogalmakról van szó.
Akkor lássuk
a bűn, az igazság és az
ítélet
definícióját.
„A bűnről,
amiért nem hittek bennem.” (Jn 16:9)
Ilyen rövidke a „bűn”. Persze
azért ez nem olyan
egyszerű. A „nem
hittek bennem” azt
jelenti: „Nem
fogadtuk be. Tehát nem nyíltunk meg a
tanítása,
Isten üzenete előtt, ezért nem tud testet
ölteni
bennünk az Ige,
következésképpen rosszul
látjuk a világot.” Ez a
„bűn”. A görög
„bűn” szó jelentése:
céltévesztés.
Az eredeti szövegben a bűn azt jelenti:
„mellé lőni”.
Lövünk, és nem a
céltábla közepébe,
hanem mellé lövünk. Tehát a
„bűn” az,
amikor nem jól látjuk a világot: „Bűn
a
balgaságnak gyalázatos tette...”
(Péld 24:9)
Kész, ennyi! Minden más, ha morálisan
nézzük,
ennek a következménye. Hogy mivel olyan elemekből
épül
fel az önazonosításunk, amelyek nem
passzolnak a
világhoz, azért állandóan
összhangot
akarunk teremteni az önazonosításunk meg
a világ
tényleges működése
között. Ez az
önazonosítási
„helyretevés” nyilvánul
meg például a gyilkosságban, meg
mindenféle
egyéb ronda dologban. - Nekem szükségem
van
valamire, „lelövöm” az
akadályt. Az fel sem
merül, hogy arra a valamire esetleg nincs
szükségem.
- Tehát a „bűn” az, hogy „nem
hittek bennem”.
„Az
igazságról,
hogy az Atyához megyek, s
többé nem láttok.” (Jn 16:10)
Ez az
„igazság”. Mit jelent ez?
Először is azt, hogy az
Evangélium Isten üzenete. Az „Atyához
megyek”
azt is jelenti: „onnan jöttem”.
Jézus állandóan
hangsúlyozza: Ő azt hirdeti, amit az
Atyánál
látott. Ezek mindig egy kicsit gondolkodásra
ösztönző
mondatok. Amikor azt mondja, „oda megyek”, abba
bele kell
értenünk az „onnan
jöttemet” is. - Tehát
„szakértője” vagyok ennek a
témának. - De
még egy: „"Én
vagyok az Út, az Igazság
és az Élet.” (Jn 14:6),
vagyis oda vezet ez az
üzenet. - Ha Én oda megyek, akkor ha ti
utánam
jöttök, oda juttok. Célba fogtok
találni. Nem
lesztek „bűnösök”, vagyis
„céltévesztők”.
- Így kapcsolódik össze a
„bűn” és az
„igazság”.
-
Tanúságot tettem az
igazságról – mondja
Jézus Pilátusnak. -
Tanúságot tettem
arról, hogy amit Én tanítok, az
célba
vezet. - Hova vezet? Istenhez vezet.
Különböző
vallású emberek
különböző módon
képzelik el, mi lesz velünk halálunk
után.
Teljesen mindegy. Az a lényeg, hogy Istenhez
visszatalálunk,
odatalálunk Őhozzá. Célba jutunk,
„bűntelenek”
leszünk. A céltábla
közepébe lövünk.
Első fejezetünk címe: Az Égi Ige az
Igéző
Igaz Iga. Az „igaz” szó az
„iga–igáz”,
„ige-igéz”
jelentéskörből vezethető le, és
azt jelenti: „hat”,
„hatást
gyakorol”. -Tanúságot
tettem az Isten-i üzenet
hatásáról:
betegeket gyógyítottam, támasztottam
fel
halottakat. Megmutattam, milyen erővel ruházza fel Isten
azt,
akiben az „Isten szava” testet ölt.
Az
„igazság” szó rokon
értelmű megfelelője az
Evangéliumokban az „egység
hatása”
kifejezés: - Tanúságot tettem az
egységről.
Milyen egységről? Az Istennel való
egységről.
Arról az egységről, ami a
tanítás és
a világ működése
között van. Ami a
tanítás elmélete és
gyakorlati
„kivitelezése” között
van. Az „élem”
lépcsőfokról. - Tehát, ha az
„egység
hatása, hatásossága”
kifejezést
olvassuk ott, ahol az
„igazságról” van
szó
az Evangéliumokban, mindenhol jó lesz ez
nekünk.
Az
„igazság” nem az általunk
használt
értelemben vett valóságot jelenti.
Például,
ha azt mondjuk egy zöld üvegpalackra: „ez
az üveg
barna”, akkor erre valaki nyomban
rávághatná:
„ez nem igaz, mert zöld”. Ez azonban nem a
jézusi
értelemben használt „igaz”
vagy „igazság”
fogalom. Ez a tévedés, a
valótlanság
témaköre. Ezek anyagvilági fogalmak,
hiszen a szín
megvilágítás
kérdése. Mert ha egy
zöld üveget megfelelő színű
fénnyel
világítok meg, akkor az barna színűnek
látszik.
Ugye, ezt mindig úgy képzeljük el, hogy
napfénynél
milyen színe van. Hát, ha nem
napfénynél
vagyunk, akkor szoktunk tévedni. Tehát ez nem az
„igazság”
kategóriája.
„Az
ítéletről,
mivel a világ fejedelme ítélet
alá esett.” (Jn 16:11)
Ez
egy múlt idő. Esett. Már
megtörtént. Mikor
történt meg? Most! Jézus
tanítása
által. A „világ
fejedelme” titulust
Jézus
a sátánra használja. A
sátán a
mulandó értékeket
„reklámozza”. Nincs
örök érték: ezt sugallja a
sátáni
értékrend. Tehát az, ami van, az az.
Nincs
mögötte semmi. Én egy test vagyok. Ha
meghaltam,
végleg elmúltam. Ebben az
értékrendben
minden olyan tevékenység, ami a
halálom után
hoz gyümölcsöt – mondjuk: egy
diófát
ültetek az unokámnak –
valamiféle
lemondás-szerűségnek tűnik: hogy én
milyen
mártír vagyok, milyen
jószívű vagyok. A
sátán a
„sötétséget”
borítja
ránk, hogy ne lássuk a saját
tetteinket. Ha nem
látjuk a saját tetteinket – nem tudjuk,
mit
cselekszünk -, akkor bármit hihetünk
arról,
hogy amit teszünk, az micsoda. Azt hisszük,
jót
cselekszünk. Csináljuk - a
sötétben nem
látjuk -, hát csináljuk. Ez nagyon
jól
látszik onnan, hogy az ember
értékrendje jópár
évente szinte teljesen kicserélődik, csak
észre
sem veszi. Próbálkozik, tapasztalgat. Eddig ezt
tartotta követendőnek, utána azt tartja
követendőnek.
És
az Evangéliumokban ez lepleződött le: a
mulandó
értékek léte. Jézus
tanítása
megmutatja, mik „itt” a lelki
törvények, amik
segítségével felismerhetjük,
mi a mulandó
és mi az örök érték.
Ugyanis halálunk
után mindig van valamiféle
számonkérés,
és „ott” örök
értékek szerinti
szembesülés lesz. Az
„ítélet” tehát
egy olyan leleplezés, amikor minket szembesítenek
azzal, amit ténylegesen tettünk. Ugye, mert mi azt
hisszük, „azt” tettük, erre
kiderül, hogy nem azt,
hanem mást tettünk. Az
„ítélet” szó
rokon értelmű megfelelője a
„leleplezés”,
„szembesítés”,
„nyilvánvalóvá
tétel”. Tehát így fogalmazta
meg számunkra
Jézus a bűnt, az igazságot és az
ítéletet.
Miután
az „igazság”
értelmezésével készen
vagyunk, térjünk vissza a
„szent” szóhoz.
„Isten
megáldotta és megszentelte
a hetedik
napot.” (Ter 2:3)
Megáldotta, mondjuk
„jóváhagyta”,
és megszentelte. A „szent”
szónak az „élet”,
pontosabban az „élő” szó a
megfelelője. -
Nemsokára még az
„élet” fogalmát is
meg fogjuk fejteni. - Az Evangéliumokban sokszor szerepel az
„élő” Isten kifejezés.
Emlékezzünk
„Péter
vallomásá”-ra: „Te
vagy
Krisztus, az élő
Isten Fia.” (Mt 16:16) Jézusnak
azt is mondja Péter János
Evangéliumában:
„te vagy az Isten Szentje.”
(Jn 6:69) Isten
„élő”
megnyilvánulása. És Isten a hetedik
napon
„élővé” tette a
világot. Elindította.
Úgy, ahogy van. A „megpihent”
azt jelenti, nem
hozott létre újat már, hanem ami volt,
ami ott
le van írva, azok a principiumok kezdtek el hatni,
működni.
Tehát a „szent” szó rokon
értelmű
megfelelője: „élő”.
A „szenteltessék
meg a neved” azt
jelenti:
tegyük „élővé” Isten
nevét. A név
az ismeretét jelenti valaminek. Aminek nevet adunk, azt
„birtokolni” szoktuk. Mit jelent ez? Tudjuk, hogy
mi az. Aminek
nevet adunk, arról tudjuk, mire jó.
Használjuk
valamire. Tehát „szenteltessék
meg a
neved”:
használjuk a Te nevedet, a Te
tanításodat,
a Te ismeretedet a saját mindennapi
életünkben.
„...jöjjön
el az országod...”
Ez
az „ország” a „mennyek
országa”. Itt
mindig csak az a kérdés, hol is van az a bizonyos
„mennyek országa”? Utalok a
fordításokra.
Emlékezzünk vissza, a „ne
vigy minket
kísértésbe” rész
fordításánál a
„ne engedd, hogy
engedjünk a
kísértésnek” helyett mi
kimaradtunk a kérésből, csak Istennek lett
tennivalója, hogy
„ne vigy minket”.
Ahelyett, hogy azt mondtuk volna, „erősíts
meg” vagy „adj
erőt” a kísértésben. Ugyanis
ekkor érvényre
juthatna a másik oldala: „fogadjuk be az
erősítésedet”.
És így persze nekünk is lenne
tennivalónk.
Jézustól
egyszer megkérdezik, mikor jön már el
Isten
országa? Ezt válaszolta:
„Az Isten országa
nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani:
Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa...” (Lk
17:20,21) – most
következik,
hogy hol van – „entosz hümon”.
Ezek a szavak szerepelnek
az eredeti szövegben. Erre a görög
kifejezésre
jön a szokásos
„szöveg”: „nehezen
fordítható”.
A „nehezen
fordítható” eset
azonban feltűnő módon
mindig egy irányba tendál. Ez hasonlít
ahhoz,
mint amikor a barátommal osztozkodom egy asztal mellett. -
Ez
a tied, ez az enyém. Hát... ez meg nem tudom
kié,
legyen az enyém... ez is olyan semleges, ez is az
enyém...
ez is legyen az enyém. - Amikor szétosztottam,
kiderül
a végén: neki szinte semmi sem jutott, nekem meg
mindenem lett. Ezekben a „nehezen
fordítható”
esetekben mindig egy irányba megyünk el.
Mégpedig
abba, hogy nekem ne kelljen semmit csinálnom.
Tehát az
Evangéliumoknál minden olyan
„éles” esetben,
ahol különböző módon lehet
fordítani,
ott a legújabb fordítások
már úgy
alakulnak - az értelmezések meg főleg -, hogy
egyre
kevésbé legyen nekem teendőm. Mindig abba az
irányba
mennek el, hogy valaki majd mondja meg, mit kell csinálnom,
és
segítsen nekem benne. Ő. És én a
felelőséget
elháríthatom magamról,
hogyhát nem jól
segített.
Tehát
ez a fordítás a
„Károliban” még
úgy
szól: „Isten országa bennetek
van”, hát a
katolikusban az olvasható: „Isten
országa közöttetek
van”, és a legújabb
református fordításban
is már természetesen Isten országa
„közöttetek
van”. Na most, ugye, úgy néz ki ez a
dolog, mintha mi
lennénk a sajtban a luk. Tehát ez az
„Isten országa”
mindenhol van, csak bennünk nincs. Ugye, a sajt is mindenhol
van, csak a lukban nincs anyaga. Erre én azt szoktam
mondani:
az Evangéliumok szövege
„önjavító”.
Vagyis akárhogy lehet ezeket fordítani, ki fog
derülni
egy másik részből, hogy ez az „Isten
országa”
milyen fogalom, azaz Jézus hova értette.
Számtalan
helyen lehetne az „Isten
országát” javítani,
de például vegyük a Nyolc
Boldogságból
az elsőt:
„Boldogok a lélekben szegények,
mert övék
a mennyek országa.” (Mt 5:3)
Nem „lesz”, ez „van”.
Már a mondat szerint. Tehát
vannak „lelki szegények”, és
már most övék
a „mennyek országa”. Hol
tartják? A táskájukban
vagy hol? Nyilván magukban. Belül. Ezek szerint
„Isten
országa” tulajdonképpen akár
bennem is
lehetne. Ez már egy olyan sajt, amiben nincs luk.
Ez
a „bennetek” meg
„közöttetek” - tehát
„Isten
országa hol van?” - vita azért folyik,
mert ha
„bennünk” van, akkor úgy
tűnhet, mintha valamiféle
„megistenülés”
veszélye fenyegethetné
az embert, és sokan óvakodnak ettől a
„megistenülési”
fogalomtól. Ha
„közöttünk”
található
az „Isten országa”, akkor ebben mi nem
vagyunk benne,
hanem csak az emberek közötti viszonyban van. Akkor
ezt
közösen építgetni kell, akkor
ebben már
lehet segíteni. Összeállunk
és építgetjük
„Isten országát” –
szebbé és jobbá
tesszük ezt a világot. És akkor
magunkban már
szinte nem is kell az „Isten
országát” keresnünk,
hanem csak mindig a külvilágban
építjük.
Pedig Jézus
azt mondja:
„Előbb belül
tisztítsd ki a poharat és a
tálat, akkor majd kívül is tiszta
lesz.” (Mt
23:26)
Visszatérve
a Miatyánkra, Isten országa igenis
„bennünk
van”. Hol máshol lenne? Persze
kívül is van.
Csak Isten országa létezik. Isten
országa az,
ahol Isten törvényei uralkodnak. Mi más
lenne?
Isten törvényei mindenhol uralkodnak. Vagy
meglátom
vagy nem. A mi szempontunkból legelérhetőbb Isten
a
lelkünkön keresztül, hiszen Jézus
János
Evangéliumában azt mondja:
„Az Isten lélek,
ezért akik imádják, azoknak lélekben
és igazságban
kell imádniuk.” (Jn 4:24)
Tehát ezek szerint befele kell keresnem Istent nekem, a
lelkemen át. Ha pedig ott keresem, akkor az Ő
„országa”
ott is van, sőt az én
„hatókörömben”
leginkább ott van. Most, ezek után,
még azt is
hozzá lehet tenni: csak ott van. Tehát: „jöjjön
el az országod”
– bennem. Számomra is.
”...legyen meg az
akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.”
Mi Isten akarata? Isten
akarata, „parancsa
örök élet.” (Jn 12:50)
„Mert Atyámnak az az akarata, hogy
mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké
éljen..." (Jn 6:40) –
mondja Jézus. Az Isten akaratát megfogalmazó
szavak megértéséhez most egy másik,
jobban ismert mondatok idézek: „Mert úgy
szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát
adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké
éljen.” (Jn 3:16) Ezt
a mondatot én nagyon sokat olvasgattam, és egyre
furcsábbá vált. Ha a szeretetről azt mondjuk,
az egy önzetlen, tudatos adás, akkor az „úgy
szerette Isten a világot”
szavakból automatikusan következik – a szeretet adás
oldalából, mint cselekedet típusból -,
hogy valamit kapni fogunk. Ugyanis aki szeret, ad. És valóban,
Isten „váratlanul” a fiát „adta oda”.
Ilyen értelemben ez a szeretet szó már „bejött”.
Az adás az egy kisugárzás. Emlékezzünk
vissza: a férfi egy kiáradó, a nő egy befogadó
princípium. Mivel Isten kisugárzott, azért adott
- a fiát „adta oda”.
Olvasom, egyes országokban lassanként már
lefordítják a Bibliát „emancipált”
módon is, vagyis az Istenre vonatkozó hímnemű
szavak semlegesneműek lesznek. Hát?! Meg lehet csinálni,
de ez nem fogja segíteni a lelki békénk
megtalálását, mert ezek a fogalmak nem a
társadalom aktuális értékítélete
szerintiek. Ezek lelki törvények. Tehát azt, ami
kiáradó nevezték férfinak. Kész.
Ami befogadó, azt meg nőnek nevezték. Ha ezeket
semlegesneművé tesszük, akkor aztán főleg nem
fogjuk érteni, miről van szó.
Tehát
„úgy szerette a világot” – ezért kaptunk.
És nem a lányát, hanem a fiát kaptuk. Az
nagyon jó, éppen reá vártunk. Hiszen nem
azért jött a Fiú – Ő is egy kiáradás
-, hogy meghallgassa a panaszainkat. Ha Isten azért küldte
volna a „Csemetét” (Zak 3:8/Károli),
hogy felmérje a helyzetet, hogy elpanaszolhassuk neki, milyen
sanyarú itt a sorsunk, akkor a lánya jött volna.
Tehát a „szeret” az egy kiáradás, de aki
jött, az milyen nemű, milyen principium, az attól függ,
mi volt a feladata. Ha a panaszaink meghallgatása, akkor lány.
Ha tanít, Ő is kisugároz, akkor fiú. Ez ilyen
egyszerű. Tehát szeretett bennünket Isten, a fiát
adta oda, „hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem
örökké éljen”.
Ez a mondat annak az értelmezésnek a vezérmondata,
miszerint Jézusnak a sötétség-világosság
harcában kevés a katonája, toborozza a
vitézeket, legyünk az Ő csapatának harcosai, és
akkor majd reméljük, győzni fog. Vagyis ha mi Jézus
követjük, akkor lesz örök életünk.
Jutalomként. Ha nem követjük, akkor nem lesz örök
életünk. Büntetésként. Tehát ez
egy feltételes dolog. Na most, ugye mást sem olvasunk
az Evangéliumokban, minthogy Isten szeret bennünket.
Hiszen az Atyánk. Hogy lehet az, hogy nem lesz örök
életünk?
De mi az „élet”?
És mi a „halál”? A teremtéstörténet
2. és 3. fejezetében olvashatjuk: Isten ültetett
egy kertet az Édenben, és „a földből
mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép
és táplálkozásra alkalmas; azután
kisarjasztotta az élet fáját a kert közepén,
meg a jó és a rossz tudásának a fáját.”
(Ter 2:9) Most figyeljünk a „fákra”! Isten
Ádámnak mondja: „Minden fáról
fogyaszthatsz, csak a jó és a rossz tudásának
fájáról ne egyél, mert meghalsz.” Jön
a kígyó: „Semelyik fáról sem ehettek?”
Éva: „Csak a kert közepén álló
fáról nem ehetünk, sőt nem is érinthetjük(?!),
mert meghalunk.” - Hát az valami borzasztó fa lehet,
ha még érinteni sem szabad. Bizonyára szúr...
ragad... - Kígyó: „Nem fogtok meghalni, hanem olyanok
lesztek, mint az istenek, ismerni fogjátok a jót és
a rosszat.” - A kert közepén álló
fáról a jót és a rosszat. – Esznek
róla, lebuknak. Azt mondja Isten: „Aha! Ettetek arról
a fáról, amelyikről megtiltottam.” Kiűzi őket,
odaállítja a kerubokat, hogy őrizzék az élet
fájához visszavezető utat. Most tegyük fel a
kérdést: a kert közepén hány
fa van?
Egy! Összesen. Attól függ,
minek nézem. Ebben a mondatsorban fel kell figyelnünk
arra, hogy soha nem két fáról van szó.
Képzeljük el a helyzetet! Ádám és
Éva ott élnek az Éden kertjében.
Hogy-hogy nem ettek ők az élet fájáról?
Előtte. - És akkor bizonyára még ma is
élhetnének. - Mindenből fogyaszthattak. Ott
sündörögnek a jó és a rossz tudása
fájának környékén. - Hát van
ott mellette egy másik fa, arról eszünk, erről
nem. - De ugyanarról a fáról van szó. Azt
gondoljuk a kert „közepe” jó nagy hely, ott sok fa
elfér. Nem! A kert „közepe” az egy pont, oda nem fér
el több fa. Az az „egység” helye. Ott egy fa van.
Akárhány névvel illethetem én azt a fát,
akkor is csak egy van belőle. Ugyanis Isten az élet fáját,
meg a jó és rossz tudásának fáját
ültette a kert közepébe. Ha „innen” nézem
az élet fája, ha „onnan” nézem a jó
és rossz tudásának fája. Isten meg is
mondja, milyen fa ez, ha „onnan” nézem: „De a jó
és rossz tudás fájáról ne egyél,
mert amely napon eszel róla, meghalsz.” (Ter 2:17)
Ezek szerint „onnan” nézve ez a halál fája.
Ha a róla való evés hatása a halál,
akkor ez nyilván a halál fája. Meg ugyanez az
élet fája is. Ez a középen álló
különös fa az élet-halál fa. És
ebből világosan kezd derengeni: az élet és a
halál ugyanannak a valaminek (az öröklétnek)
különböző nézőpontból való
látásmódja, átélése. Soha
ne felejtsük el, Isten szeret bennünket! Hiszen az Atyánk,
aki belénk lehelte „az élet leheletét”
(Ter 2:7).
Először nyomozzuk ki a „halál”
szó jelentését. Közbevetőleg megjegyzem:
ha valakit esetleg zavarba ejtene a fák darabszámának
„csökkennése” - mert számára a
teremtéstörténet két fával
érthetőbb: azaz a belőle kikerekedő Isten-kép,
valamint Isten és az ember közötti viszony úgy
elfogadhatóbb -, akkor ő nyugodtan maradjon meg a két
fánál. Az élet és a halál fogalmak
önálló (egymástól elszigetelt)
tartalmai valóban két külön tartalmú
elnevezéshez (élet fája, illetve a jó és
rossz tudásának fája) vannak kötve. Az „egy
fa van” eset elsősorban a fogalmak (és a fák)
egymáshoz való viszonyát segít megérteni,
de az önálló jelentéstartalmak értelmezései
függetlenek a fák számától, vagyis a
„két fa van” szemléletet előnyben részesítők
számára is ugyanolyan helytállóak. Tehát
mi a „halál”? Nézzük csak meg az evést
tiltó mondatsort: „Az Úristen parancsot adott az
embernek: A kert minden fájáról ehetsz. De a jó
és rossz tudás fájáról ne egyél,
mert amely napon eszel róla, meghalsz.” (Ter 2:16,17)
Na most, mi tudjuk, Ádám és Éva – a
szöveg szerint – ettek a fáról, és
fiziológiai értelemben nem haltak meg akkor. Hiszen
utána még kiűzték őket, gyerekeik lettek. Hát
mi van itt? Isten következetlen? Ilyen erőtlen? A mi
fogalmainkba ez is beleférhet, sajnos. Ádámról
később olvashatjuk: 930 éves korában „halt
meg” (Ter 5:5). Hát hogy a csudában nem halt ő
meg azonnal? - „Azon a napon halsz meg! Amikor eszel!” - Ilyenkor
jön a magyarázat: hogyhát létrejött a
halál (mint büntetés), ami ugye minket is sújt.
Az én gondolkodásmódom szerint viszont, ha
egyszer Isten azt mondta: „azon a napon meghalsz, amikor ettél”,
akkor azon a napon „meg fogsz halni”. Az evés után
rögtön. Csak akkor kezdjük el a halál
időpontját tologatni, ha - elfeledkezvén Isten
szeretetéről - nem értjük ezt a mondatot.
A látszólagos
ellentmondás feloldásához tartsuk szem előtt:
ha elkóborol egy bárány, azt a pásztor
meg szokta keresni. Isten meg főleg. És természetesen
meg is találja. Azt is tudnunk kell: ez a „meghalsz”
mondat is, mint ahogy az egész Biblia, nekünk szól.
- Csak nekem szól, és csak rólam szól. -
Tehát nem Ádámnak! Vele még beszélt
Isten. Ez az írott változata, ez már egy tanítás
az „utókor” számára. Ez nagyon fontos! Tehát
például az „Úristen parancsot adott
az embernek” szavak is már a rejtvényhez
tartoznak. Nekünk, az olvasónak szólnak már.
És rólunk. Akkor nézzük másképpen
ezt a tiltó mondatot: „A kert minden fájáról
ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról
ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.”
(Ter 2:16,17). Ez bizony nemcsak egy tiltás, hanem egy
tájékoztató is egyben. Egy használati
utasítás ahhoz a fához. „Minden fáról
ehetsz”: ebben ez a fa is benne van, természetesen. „De a
jó és rossz tudásának fájáról
nem ehetsz ANÉLKÜL, hogy azon a napon, amikor eszel róla,
meg ne halnál.” „Ha eszel róla” be fog következni
– azon a napon, rögtön – az az állapot, amire
most azt a kifejezést használja Isten: „meghalsz”.
Be is következett. Egyből. Ettünk mi arról a
bizonyos fáról, „erre felnyílt” (Ter 3:7)
a szemünk: azonnal megváltozott a látásmódunk,
és elkezdtük a mulandóságot tapasztalni,
vagyis a halált. A „halál” az a mulandóság.
Minden elmúlik. Nekiálltunk szortírozni a
világot: jó - rossz, tetszik - nem tetszik... Ami
rossz, az nem kell nekünk. Múljon el! A „jó”
kell ugyan, de az is elmúlik, aktualitását
veszti. Mindig más kell a boldogságunkhoz, tehát
az is mulandó. Minden mulandó. Az örök élet
csak a léleken keresztül lenne „látható”.
Kifele, az anyagvilágban, csak mulandóság
tapasztalható. És ez következett be akkor, amikor
„felnyílt” a szemünk. Isten ugyanis a „féltően
óvó tiltásban” azt mondta Ádámnak:
„Ha eszel a kert közepén álló fáról,
és nem életnek, hanem a jó és a rossz
tudásának nézed (vagyis nekilátsz
tapasztalat nélkül, szubjektíven szelektálni;
elkezdesz valamiről a teljességben betöltött
szerepének ismerete nélkül ítélkezni),
akkor abban a pillanatban halott állapotba fogsz kerülni.
Ha nem látod a világban az összhangot, az
egységet, egyből mulandóvá válsz.” S
így most már az is érthetővé válik,
miért nem volt szabad a jó és rossz tudása
fáját még érinteniük sem. - És
ne is érintsétek ezt a témát, ezt a
mulandóságot! Mert amint érintitek, egyből
kiszúrhatja a szemeteket, s akkor leragadtok nála.
Beépül az önazonosításotokba, és
az nagy gond lesz nektek, gyerekek! - S erre utalva mondja Isten az
evés után Ádámnak: „Arcod
verítékével eszed kenyeredet, amíg
vissza nem térsz a földbe, amiből lettél.
Mert por vagy és a porba térsz vissza.” (Ter 3:19)
A „féltőn-szerető Isten” (Kiv 20:5/Károli)
ezen szavai már az ember állapotát fogalmazzák
meg. Azét az emberét, aki evett a jó és
rossz tudása fájáról, azaz a szelektálás,
a mulandóság, vagyis a halál fájáról:
felnyílt a szeme, és figyelme kizárólag a
„tekintetre szép” (Ter 3:6) külvilág
felé fordult, ezáltal elfeledte „az élet
leheletét” (Ter 2:7): céltévesztetté
vált – bűnbe esett. Megszületett minden kor emberének
mulandó szemléletű önazonosítása,
az egó: „porból lettem, por vagyok, porrá
leszek.”
Hát ezt a
látásmódunkat kellene nekünk átépítenünk
abba az irányba, hogy örök életünk van,
ezért most már foglalkozzunk az „élet”-tel.
Mi az élet? Volt-e élet a Marson? Ember által
küldött szondák kapirgálnak ott: volt víz,
nem volt víz? Volt-e, van-e ott élet? Beszélgetek
a barátommal, aki szerint a tudomány egyre jobban
„megfejti majd az életet”, hiszen például a
Marianna-árokba (ami a Föld legmélyebb pontja,
több mint tizenegyezer méter mély) az 1960-as
években jutott le a francia Picquard, és akkor
kiderült, ott is van élet. Vannak halak. Előtte ezt
lehetetlennek tartották, hiszen olyan mélységben
iszonyatos nagy a nyomás, azok a halak nem létezhetnének.
És akkor a barátom magyarázta nekem: - Hogyhát
tudod ez úgy van: az élet „mélységét”
az óceánokban a tudomány fokozatosan
„mélyítette”. Először 200 méterig
találtak életet, majd 500 méterig, aztán
kiderült, amíg van víz, addig van élet. -
Én más oldalról közelítettem meg ezt
a kérdést: - Miért meglepő az, hogy ott van
élet? Az „élet” az egy megnyilvánulási
formája valaminek – mindjárt kitérünk rá
-, hát az olyan formát fog fölvenni, ami ahhoz a
viszonyhoz kell. - Tehát visszatérve a Marshoz, hogyha
ott, ne adj’ Isten!, találkoznak egy zöld emberkével,
az semmiképpen sem lephet meg bennünket. Nem előírás,
hogy legyen, de ha van, akkor a mindjárt jövő definíció
szerint, neki egy olyan megnyilvánulása van. Istenem, ő
„olyan”. Őt is Isten teremtette. A nyolcadik napon.
Az „élet” ugyanis nem egy
fiziológiai folyamat. Mennyit keressük mi – az
orvostudománytól kezdve a parapszichológiáig
- az élet titkát. Ha valaki, mondjuk, most hal meg,
akkor az élete megszűnik. És akkor most mi történik
vele? Mérjük grammokban, távozik-e valamilyen
lélek, mindenféle csodálatos műszerrel
próbáljuk leleplezni az életet. A mi fogalmaink
szerint mi az élet? Élő az, ami mozog, környezetével
kölcsönhatásban van, anyagcserét folytat,
szaporodik... stb. Ennek ugye az ellentettje lenne a halott, ami nem
mozog, ami feloszlik. Ilyenkor, régebben (mikor még nem
értettem) azt a kérdést mindig feltettem
magamban: miért oszlik fel a halott? Erre azt szokták
mondani: mert ilyenek a természet törvényei. No
dehát, én miért nem oszlom fel, most? Ugye, a
kettő között az a különbség, hogy az élőt
valami „egyben tartja”.
Elmesélem honnan
„jöttem rá” arra, amit most mondok. És mit
csinál a búzamag? Azt learatták néhányszáz
éve – ez egy valós történet -, jött
a háború, elfelejtkeztek róla, napjainkban a
magtárat megtalálták, a magot beteszik vízbe,
és az kicsírázik. Mit csinált ez a
búzamag ezalatt a néhányszáz év
alatt? A mi fogalmaink szerint most, amikor már csírázik
vitathatatlanul él. Amikor learatták, az akkori ember
fogalmai szerint is vitathatatlanul élt, hiszen a kalászból
frissen csépelték ki. Most is él, akkor is élt,
ez biztos. A kettő között mit csinált? Anyagcserét
folytatott? Nem látványosan tette. Nem oszlott föl...
ugye, most már tudjuk, azért nem oszlott föl, mert
valami egybetartotta. Ez a „valami”, ami egybetartotta, nyilván
ez az „élet”. Ezzel még nem fejtettük meg a
„titkot”, csak azt tudjuk: ez az „élet”. Vagyis most
már mondhatjuk, annak nem kell ugrálnia, meg
anyagcserét folytatnia látványos módon.
Tehát mit csinált a búzamag? Ez a búzamag
várt. Mire várt? Ez a búzamag arra
várt, hogy teljesítse a küldetését.
Ez a búzamag többszáz éven át arra
várt, hogyha eljön az ideje, más formában
folytassa az életét. Mégpedig abban a formában
folytassa, amilyen formában rendeltetett neki. Ugye, egy
magnak az az élete, hogy csírázzon. Az azért
van, az nem egy repülőgép.
És ez a „küldetés”
az „élet”, amihez anyagi megnyilvánulási
eszközöket kap az, aki kap. Tehát annak van teste...
bármilye van. Na most, ha ez a „küldetés”
olyan, hogy valakinek tizenegyezer méter mélységben
kell ezt a „missziót” végrehajtania, akkor olyan
felszerelést, „egységcsomagot” fog kapni, ami oda
való. Tehát, amikor mi az „egységcsomagból”
próbáljuk kifilozofálni, mi az „élet”,
akkor azért lepődünk meg mindig, mert azt hisszük,
neki ugyanaz a küldetése, mint nekem, aki nem a tenger
fenekén élek. Nem! Neki más a küldetése.
Persze ezt sem magamtól
találtam ki, hanem Jézus definiálja ezt a
„missziót”, természetesen János
Evangéliumában. Egyszer a tanítványok
elmennek élelmet szerezni. Visszajönnek, kínálgatják
Jézust, aki azt mondja nekik: „Van eledelem, csak nem
tudtok róla.” (Jn 4:32) - „Van eledelem”:
azaz ételem. - Tanítványok: „Csak nem
hozott neki valaki enni?” (Jn 4:33) Jézus megmagyarázza:
„Az én eledelem (az én ételem=életem),
hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött,
s elvégezzem, amit rám bízott.” (Jn 4:34)
– A küldetés az Én eledelem, ételem. Ez
táplál és éltet engem. Ez az Én
életem.
Nos, itt van
megfogalmazva: az élet egy küldetés. Hiszen:
„Kezdetben volt az Ige...” (Jn 1:1) „Benne az élet
volt, s az élet volt az emberek világossága.”
(Jn 1:4) „S az Ige testté lett, és közöttünk
élt.” (Jn 1:14) És a testet öltött Ige
mondja: „Ha nem eszitek az Emberfia testét (az
egy étel) és nem isszátok a vérét
(az egy ital), nem lesz élet bennetek.”
(Jn 6:53) – Vagyis: nem lesz eledeletek, ételetek
(italotok), nem lesz, ami tápláljon benneteket: nem
lesz életetek. - „Engem az élő Atya
küldött, s általa élek. Így
az is élni fog általam, aki engem eszik.”
(Jn 6:57) – Lesz Istentől származó eledele,
étele, küldetése, vagyis élete.
Az „élet”
szónak tehát - magának a fogalomnak, ami most
velünk „történik” - a „tartalma”, a rokon
értelmű megfelelője a küldetés,
vagyis: „annak akaratát teljesítsem, aki küldött”.
Ez az „élet”. - Kinyilvánítjuk „az élet
leheletét.” (Ter 2:7) - És ennek (fiziológiai)
megvalósulási formája az, hogy van egy testünk,
és mozgunk. Ez (és minden amit kapunk) a felszerelés,
az ellátmány hozzá.
Vagyis én egy küldetést,
egy életfeladat sorozatot hajtok itt végre, amihez van
egy „egységcsomagom”: testem, ezem, azom. A születéstől
a sírba tételig terjedő időszak a halhatatlan részem
küldetésének anyagvilági látható
megnyilvánulása, állapota. Magát az
Istentől származó küldetést a halhatatlan
részem végzi, az egóm pedig a lelkem küldötte.
Az egóm számára az élet ezen küldetésnek
a tudata. - Ennek a küldetésnek egyébként
nem kell keresgélni a pontos részleteit, mert a „sors”
mindig meg fogja hozni a konkrét teendőket. - A küldetéstudat
azt jelenti: tudom, hogy van egy küldetésem. Ha én
mint egó ezt így fogom fel, akkor már nem
„szolgája”, hanem „barátja” leszek a
„küldőmnek”, és így fogunk a küldetésben
közösen résztvenni.
Erről a küldetésről
mondja Jézus: „Aki hallja szavamat és hisz annak,
aki küldött, az örökké él, nem esik
ítélet alá, hanem már át is ment a
halálból az életre. Bizony,
bizony, mondom nektek: Elérkezik az óra, s már
itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fia szavát.
S akik meghallják, azok élni fognak.” (Jn
5:24,25) Máshol azt mondja: „...az itt állók
közül némelyek nem halnak meg, amíg
nem látják az Emberfiát, amint eljön
országában.” (Mt 16:28) Itt akár arra is
gondolhatnánk, hogy azok a „némelyek” még
ma is itt élnek közöttünk, hiszen „Jézus
még nem jött el másodszor”. Próbáljuk
meg értelmezni a „már át is ment a halálból
az életre” szavakat. Ki megy át a
halálból, vagyis a mulandóságból
az életre? „Aki hallja szavamat és hisz annak, aki
küldött”, azaz befogadja, megnyílik az
Ige előtt. Aki Isten igazságát, vagyis hatását
befogadja, s ezáltal az Ige kezd el működni benne, az
másképpen fog ránézni a világra,
és ráébred arra, hogy küldetése van.
Az nem fogja tapasztalat nélküli ítélkezéssel
- a saját nézőpontjából nézve -
jóra és rosszra szortírozgatni, hanem egységben
fogja szemlélni, és ezért ő „élni”
(Jn 5:25) fog. Kiszabadul a mulandóság rabságából.
Küldetéstudata lesz. Jézus ugyanis mindig azokat
nevezi halottnak, akik nem tudnak a küldetésükről.
Tehát az élet az egy
küldetés. Örök életünk, vagyis örök
küldetésünk van. Az „örök” nem egy
félegyenes. Próbáljuk ezt megérteni! Az
örök szó alatt sokszor azt értjük, hogy
a születésünk táján indul.
Pontosabban: az igazi örök élet valamikor a halálunk
után kezdődik majd el. Hát erre nem az örök
szó vonatkozik. Az „örök” mindig volt, mindig
lesz. És természetesen most is folyik. - Jézus
ebben az értelemben használja. - És ennek mi
most azon a szakaszán vagyunk, hogy itt testben élünk.
Az örök életnek van
egy „formája” és van egy „tartalma”. A formája
(tartama, kerete) a mindannyiunk által vágyott
halhatatlanság: az öröklét, a soha el nem
múlás, az örökkévalóság.
Ebben az értelemben mindenkinek örök élete
van, mert az éntudat folytonossága a halállal
sem szűnik meg. A lélek örök. Az örök
életnek azonban van egy tartalma is. És Jézus
állandóan erről beszél.
Most kell folytatnunk a „mert
úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött
Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen,
hanem örökké éljen” (Jn 3:16) mondat
megkezdett értelmezését. Próbáljuk
innen megérteni az örök élet fogalom
tartalmát.
Tehát „aki hisz benne”,
annak örök élete van. - Örök élete
(mint öröklét) mindenkinek van. Akár tud
róla, akár nem tud róla. - Ha azonban „hisz
benne” az ember, vagyis megnyílik, befogadja az Igét,
meglátja a mindennapokban, akkor már most tudja, hogy
van ez az örök élete, és aszerint él.
Ha nem „hisz benne”, tehát nem fogadja be a
tanítást, bezárkózik előtte, akkor nem
fog tudni az örök életéről. Akkor olyan
önazonosításokat vállal csupán
magára, amelyek kizárólag az anyagvilág
értékein alapulnak, és meglepődve fogja
tapasztalni, hogy mégiscsak van örök élete.
Ez ugye majd a szembesítéskor, az ítéletkor
lesz. Tehát az „úgy szerette Isten a világot...”
mondat nem a feltételes „szeretetről” szól,
ugyanis „feltételes szeretet” nem létezik. Ez a
mondat azt jelenti: aki hisz Jézus tanításában,
az boldog lesz. - A Nyolc Boldogság vonatkozik ide, a
következő fejezetben lesz róluk szó. - Aki nem
hisz benne, az boldogtalan. Ezek lelki törvények. Olyan
ez, mint a gravitáció. Aki tudja, hogy van, az nem esik
„hasra”. Aki nem tudja, hogy van, az összetöri magát.
Ilyen egyszerű ez a dolog. Persze ez nem azt jelenti, hogyha nem
vesszük figyelembe Jézust, az is nagyon jó, hiszen
az örök élet (öröklét) úgyis
megvan. Nem így van! Már most boldogtalanok vagyunk, és
„később” sem leszünk boldogabbak. Tehát az
nem egy „nyerő” dolog, az a „céltévesztés”,
a „bűn”, ha nem hiszünk Jézusban. Ismerjük a
definíciót: „nem hittek bennem” (Jn
16:9). Az nem jó. Nem kezelhető az ember számára,
csak az egó azt hiszi. De az „úgy szerette Isten a
világot...” mondatban ki is van mondva: hogyha hiszünk,
akkor már most tudjuk, hogy örök életünk
van. Vagyis, aki hisz az Igében, tud az örök
életről, és át is éli azt, aki nem hisz,
nem tud róla, ezért nem is tapasztalja.
Elméletileg
persze tudjuk mi, hogy van lelkünk, és örök
életünk van, de Isten-igazából nem hisszük
el, mert mi félünk a haláltól. Nem szabad
elfelejteni, mindenféle agresszió a haláltól
való félelem visszavetülése, és az
anyagi dolgok túlértékelésén
alapul. Hiszen, ha valóban tudnánk, hogy örök
életünk van, akkor nem ragaszkodnánk ilyen „vadul”
az anyagi dolgokhoz. Ez hasonlít ahhoz, mint amikor egy
pohárból néhány csepp víz
kilöttyen. A vízcsap mellett állva fel sem tűnik.
Ha azonban nem vagyunk biztosak benne, hogy a csapból bármikor
tölthetnénk a pohárba, akkor aggódnánk
érte.
Ennyit a „feltételes szeretet”
igazolásaként számon tartott „mert úgy
szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát
adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké
éljen” (Jn 3:16) mondatról, ugyanis Jézus
a mondanivalóját természetesen egyértelműen
megfogalmazza: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz
bennem, annak örök élete van.” (Jn 6:47) –
Már most. A hit eredményeként, úgy is
mondhatnánk: „jutalmaként”.
Tehát Isten „akarata” az
örök élet. Azért küldte a fiát,
hogy az örök életről tudjunk. Ne felejtsük el,
a kereszténység kinyilatkoztatott vallás. Ha
Jézus nem tanította volna, fogalmunk sem lenne róla.
Mármint erről a négy Evangéliumról.
Tehát Isten kezdeményezte ezt a tanítást.
Ez az „akarata”, hogy erről tudjunk és persze tartsuk is
be.
A „tartsuk be”
nem úgy értendő, hogy Ő boldogtalan, ha nem tartjuk
be, hanem bizony mi vagyunk boldogtalanok. Isten közölte
velünk a szabályokat, a törvényeket, amik
ebben a világban hatnak. Ha mi ezeket megértjük,
és a mindennapokban alkalmazzuk, akkor lelki békénk
van. - „Vegyétek magatokra igámat... s
megtaláljátok lelketek nyugalmát.” (Mt 11:29)
- Ha nem vesszük magunkra az igáját, ne
hibáztassuk Őt (például káromkodással),
mert ezzel nem elég, hogy csak az anyagvilág értékeit
követjük (és így persze nem is lehet lelki
békénk), hanem még el is vágjuk magunkat
attól, hogy Isten irányába „kacsingassunk”.
Hogy hátha van! Mert ha Istent hibáztatjuk, vagyis
feltesszük azt: van olyan Isten, aki minket nem szeret, hanem
büntet, akkor „bűnt” követünk el, célt
tévesztünk. Tehát elsősorban ezért bűn
Isten hibáztatása, és nem azért, mert az
morálisan valamiféle ronda dolog. Az nekünk rossz,
mert elvágjuk magunkat egyáltalán attól a
gondolattól is, hogy Isten jó lehet. Őt okoljuk
olyanért, ami abból fakad, hogy mi nem tartottuk be a
lelki törvényeket.
Az örök élet
„tartalma”, vagyis az öröklétben való
tudatos részvétel definiálva is van János
Evangéliuma „Főpapi ima” részében. Nagyon
egyszerű lesz ez a meghatározás, Jézus mondja:
„Az az örök élet, hogy ismerjenek téged,
az egyedüli igaz Istent és akit küldtél,
Jézus Krisztust.” (Jn 17:3) Ennyi. Ez az örök
élet. Erre mondhatnám, nagyon jó, nekem már
van örök életem, hiszen ismerem Istent (most írtam
le a nevét), ismerem Jézus Krisztust (itt van a polcon
a tanítása), hát akkor nekem nyilván van
örök életem. A szöveg azonban úgy szól:
„ismerjenek téged”. Az ismeret pedig azt jelenti:
csináljuk, alkalmazzuk. Éljük. Belekalkuláljuk
az életünkbe azt, hogy „van Isten”. És hogy
Isten milyen, és főleg mi az akarata, azt Jézus
Krisztus közli velünk. Jézus pedig a testet öltött
Ige. Tehát nem az Ő fényképét kell
nekünk nézegetnünk, hanem a tanítását
kell megismernünk (a szöveget), és utána meg
kell cselekednünk a mindennapokban. Amikor alkalmazzuk a
mindennapokban, akkor fogjuk tapasztalni, hogy „lelkünk
békéje” nagy mértékben növekszik.
Ugyanis lelkünk békéje is a mindennapokban
távozik. A hétköznapi események során.
Ezzel a meghatározással Jézus azt mondja ki: az
örök élet az Isten tudata. Mármint nekünk
legyen Isten-tudatunk (ismeretünk), azaz tudatában
legyünk annak, hogy van Isten. És hogy Ő milyen. Ha
tudjuk, hogy van, akkor egészen másként élünk,
mintha nem tudjuk, hogy van.
Hasonlatos ez ahhoz
a nyugalomhoz, mint amikor tudjuk, hogy a sarki bolt egész
éjjel nyitva van. Egészen másképpen
élünk, ha tudjuk, hogy nyitva van, mintha nem tudjuk,
hogy nyitva van, tehát bizonytalanok vagyunk. A két
állapot között döntő a különbség.
Ha nem lennénk biztosak benne, akkor ha otthon esteledvén
fogytán a kenyér, idegesek lennénk, hogy be fog
zárni, és nem lesz mit enni vacsorára.
Ha tudjuk, van Isten (és Ő
milyen), akkor már úgy szervezzük az életünket.
Ez az „Isten-tudat” (ismeret) az örök élet
tartalma. Enélkül a tartalom nélkül az oly’
annyira vágyott halhatatlanságot – bármilyen
különösen hangzik is, de - nem érzékeljük
örök életnek, mert a látóhatárunkat
ilyenkor minden pillanatban (mivel „felnyílt” a
szemünk) beszűkíti a mulandóság látványa.
Ha az életünk nem egy küldetés, vagyis nem
Istenhez kötött, nem ad boldogságot, mert „amint
a mennyben, úgy a földön is” üres.
Nincsen ami - az éntudaton túlmenően - a mulandóságon
minden pillanatban túlmutató tartalommal kitöltené,
„amint a mennyben, úgy a földön is”. És
Jézus állandóan erről beszél.
Most áttérünk
az imádság fogalmára. „Szüntelen
kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk
18:1) – mondja Jézus, tanítván nekünk:
az imádkozás kapcsolattartás Istennel.
Emlékezzünk vissza a fejezetünk elején
idézett mondatra: „Tudja a ti Atyátok, mire van
szükségetek, mielőtt még kérnétek.”
(Mt 6:8) Ő ugyanis természetesen tisztában van a
mi helyzetünkkel, és amire valóban szükségünk
van, azt meg is adja. Tehát nem arra való az imádkozás,
hogy valamilyen anyagi dolgot kérjünk Istentől, hanem
arra, mi is legyünk tisztában a helyzetünkkel, mi is
legyünk tudatában, mire van valójában
szükségünk. Bármilyen meglepő is, nekünk
„lelki” dolgokra van igényünk: a küldetéstudatunk,
az Isten-tudatunk (ismeretünk) kialakítására,
megerősítésére. És ezt az igényt
kell tudatosítani magunkban. Alkalmassá kell válnunk
Isten „befogadására”. - A kérésekkel
fejezzük ki: készen állunk rá. - És
ezt a célt szolgálja az imádság, ugyanis
az imádkozás kapcsolatunk helyreállítása,
megerősítése Istennel.
Mivel Isten oldaláról
ez a kapcsolat természetesen „hibátlan”, tehát
a bennünk levő akadályokat kell megszüntetnünk
ahhoz, hogy az Ővele való viszonyunk harmónikus
legyen. Vagyis az imádkozás voltaképpen egy
ön-összeszedés. Egy tréning, egy felkészülés.
Például a próbára (a kísértésre):
„imádkozzatok, nehogy kísértésbe
essetek.” (Mt 26:41) Most emlékezzünk vissza, mit
mondott Jézus Péternek a „megtagadásra”
utalva: „Simon, Simon, a sátán kikért
titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát.
De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a
hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg
testvéreidet.” (Lk 22:31,32) Az ”imádkoztam
érted” szavak itt azt jelentik: - Azonosultam veled, a
helyzeteddel, és „felkészítettelek a
megrostálásra”, vagyis a próbára. –
János Evangéliuma végén Péternek
Jézus „jobban szeretsz engem, mint ezek?” (Jn 21:15)
kérdésére adott válaszából
meg is tudjuk: a „felkészítés” jól
sikerült. Péter valóban megerősödve került
ki a „kakas” történetből, mert megértette az
eseményeket. És így vált alkalmassá
„testvérei megerősítésére”, vagyis
az „értük való imádkozásra”.
Az imádkozás
során magamat, a helyzetemet, Istenhez fűződő viszonyomat
kell áttekintenem, és a „Miatyánk” ehhez ad
mintát. Na most, gyorsan hozzáteszem a minta szóhoz,
hogy persze a magyarázatok mindjárt azzal kezdik: „A
Miatyánk nem sablon.” Döbbenet! Hát már
hogyne lenne „sablon”! Jézus most mondja ki: „ti így
imádkozzatok” (Mt 6:9). Ha egyszer Ő azt mondja, akkor
vagy ezt a szöveget kell mormolnunk reggeltől estig, vagy pedig
az ebben levő szempontok szerint kell az életünket –
egy-egy pillanatban – áttekintenünk. Tehát,
mikor mi imádkozunk, akkor be kell vonulnunk a „szobánkba”,
azaz a külvilágot ki kell zárnunk, befelé
kell fordulnunk, és át kell tekintenünk a
helyzetünket eszerint a szempontok szerint.
Én, az egó
(a test) imádkozom Istenhez, de lélekből kell
imádkoznom, hogy a kapcsolat érzékelhető módon
jöjjön létre. Hiszen „az Isten lélek,
ezért akik imádják, azoknak lélekben és
igazságban kell imádniuk." (Jn 4:24) Jézus
mondja a Getszemáni kertben: „Virrasszatok és
imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek.
A lélek ugyan készséges, a test azonban
erőtlen." (Mt 26:41) Tehát az imádkozás
során harmóniát kell teremtenem magamban. Össze
kell szednem magamat. Ilyenkor Istenre fordítom a figyelmemet,
helyreállítom Ővele a kapcsolatomat. De Isten és
az egóm között még ott van az én
halhatatlan részem, ezért annak küldetése
felé is fordítom a figyelmemet, aki engem küldött
(engem a saját halhatatlan részem küldött),
vagyis mi a lelkem küldetése, miről van szó, mi
történik itt velem? És ennek fényében
kell imádkoznom. Az egónak (a testnek) minden
pillanatban fel kell „nőnie” a küldetés nagyságához,
a lélekhez. Akin keresztül vezet az út Istenhez.
Így válnak érthetővé Jézus
szavai: „szüntelen kell imádkozni, és nem
szabad belefáradni.” (Lk 18:1) Hogy a léleken
keresztül az egó is mindig megértse Isten szavát.
Hiszen „igazi imádói lélekben és
igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya
ilyen imádókat akar.”(Jn 4:23)
Amikor Jézus azt mondja,
virrasszatok és legyetek éberek, az azt jelenti:
„Állandóan figyeljetek oda, mi történik
veletek!” Itt nem arról van szó, hogy ne aludjunk
éjszaka – mondjuk, húsz órától
reggel hatig virrasztunk, és hősiesen fáradtak
vagyunk, a figyelmünk meg szétesik -, hanem szüntelenül
összpontosítsunk a helyzetünkre. Hogy hol vagyunk?
Ennek első lépcsőfoka: az imádkozás révén
Istenre emeljük tekintetünket, hogy ne bűnösek, azaz
céltévesztettek legyünk.
Nézzük
akkor a Miatyánkban levő szempontokat. „Mi Atyánk,
aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved...”
– „Szenteltessék meg”: tegyük élővé
a mindennapokban a Te nevedet, ismeretedet. Az „ismereted” a
Bibliában van leírva. Használjuk fel a
gyakorlatban! Van egy helyzetünk, egy bajunk. Mit mond erről
Isten? Tehát imádkozás közben fel kell
ismernünk, milyen lelki törvénynek mentünk neki
fejjel, amikor gondban vagyunk.
„...jöjjön
el az országod,” - bennünk teremtődjön meg a
lelki béke. Isten törvényei kezdjenek el tudatosan
működni bennünk, és lássuk meg hatásukat
a külvilágban is.
„...legyen meg az
akaratod,” - az örök élet - „amint a
mennyben, úgy a földön is.” Lássuk meg
a most is folyó örök életet, azaz tudjuk: van
Isten. Ezért a Fiát, akit küldött, vegyük
komolyan, hogy Igeként testet ölthessen bennünk. És
akkor lesz örök élet tudatunk (örök
életünk van), s így persze sokkal mosolygósabban
tudunk élni, „amint a mennyben, úgy a földön
is”: amint lélekben, úgy az anyagvilágban
is.
„Mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma,” – Add meg az Ige
testet öltéséhez szükséges mindennapi
felismeréseinket, melyek révén egyre jobban
megismerhetünk Téged, és megérthetjük
a Teáltalad teremtett világot. - Ez nem Jézus
tanításának ismerete. Jézus tanítása
az egy szöveg, és az Evangéliumokban van leírva.
Ennek a hétköznapi életben való meglátása
a mi mindennapi kenyerünk. Nagyon fontos, hogy ezt megértsük!
Sokszor azt gondoljuk: hogyha a tanítás szövegét
ismerjük, ezzel már hiszünk is Jézusban, és
minden rendben van. Pedig Jézus mindig hozzáteszi: „és
meg kell cselekedni a tanítást”, csak ezt mi nem
szoktuk komolyan venni. A „meg kell cselekedni” a mindennapi
életben értendő. Ezek nem egyszerű dolgok. Szól
hozzánk valaki, hogyan reagálunk rá? Lelkünk
békéje távozik vagy nem távozik? Ilyen
dolgokról van itt szó. Ez a mindennapi kenyerünk:
mindig különbséget kell tennünk a mulandó
és a halhatalan (örök) értékek között.
Így töltődik ki tartalommal a most is folyó örök
élet.
„...s bocsásd
meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek.” Erre majd a végén térünk
vissza.
„És ne vigy
minket kísértésbe,” - erősíts meg
bennünket a kísértésben. Ha a kísértésről
tudjuk azt, hogy az egy próba, akkor honnan merítünk
mi erőt a próbához? Onnan, hogy örök életünk
van. Onnan, hogy Isten tanítása mit mond erről, és
nem onnan, hogy a szomszéd mit tanácsol.
Ez nem vicc! Az a
tanács, amit egy másik ember tud adni, az az ő
önazonosításának és ismereteinek
átadása. Arról már nem is beszélve,
manapság már nem is személyes tapasztalat
alapján kapjuk a tanácsot, hanem „látták
a tévében” alapon, vagyis hogy hasonló
helyzetben a szereplők mit tettek. A kapott tanácsot mi meg
persze egyből kipróbáljuk, és „nem jön
össze”. Mondjuk neki: „Rossz tanácsot adtál!”
Mire ő: „Én nem mondtam, hogy azoknak sikerült!”
Bizony ilyen helyzetek is előfordulnak.
A kísértésből
erőt meríthetünk, ha fölismerjük, milyen
részünket teszi próbára egy adott helyzet.
Ha azt mondom, én vagyok a világ legerősebb embere,
mégsem tudom „ezt a terhet” fölemelni, akkor ne
kifogást keressek (azért nem tudtam „ezt”
felemelni, mert „fújt a szél... mert zavart a fény...
mert fáradt voltam), hanem mondjam azt: - Igen, én úgy
éreztem, a világ legerősebb embere vagyok, de olyan
erős mégsem vagyok, hogy „ezt” fölemeljem. - Na
most, ha „ezt” itt, előttem valaki mégis fölemeli,
akkor tovább kell folytatnom a fölismerést: „Aha,
akkor ő erősebb nálam.” Így kell változtatnunk
az világképünket. Mi nem ezt csináljuk,
hanem változatlanul hagyjuk az önazonosításunkat,
és inkább olyan magyarázatot adunk, mintha „ezt”
valóban fölemeltük volna.
„...hanem szabadíts
meg a gonosztól.” Ez a gonosz a mi tudatlanságunk,
a céltévesztésünk, a bűnösségünk.
A „materialista” világképünk. Nem Isten fele,
nem befele keressük az értékeket. Nem Istenre
figyelünk, hanem mindenhova másfele. A külvilágban
keressük a boldogságot.
Végezetül:
„...s bocsásd meg a vétkeinket, amint mi
is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”
Ez a tevékenység lényege, hiszen Jézus
utána megismétli: „Ha megbocsátjátok
az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok
is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az
embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.”
(Mt 6:14,15) Nem véletlenül van ez megismételve.
Az előző fejezetben szó volt az Ige testet öltésének
hét lépcsőfokáról. Akarom – hiszem –
tanulom - csinálom – tapasztalom – megértem –
élem. Ennek volt „nulladik” foka a „bűnbánat”,
amikor rájövök, hogy nem jó így, és
elkezdek másik irányba menni. A „bocsánat” a
„megértem” fokozat lényege.
Fejezetünk elején
felvetődött, hogy az imádkozás az imád,
imádat szóból levezetve a szeretet
(adás-befogadás) fogalmához köthető. És
bizony nemcsak oda köthető, hanem ez maga a szeretet
megnyilvánulása, kinyilvánítása.
Az imádkozás során – és persze utána
is – szeretem Istent és az embereket, azaz helyreállítom
velük a kapcsolatomat. Ezt nekem kell elkezdenem, mégpedig
úgy, hogy megbocsátok az ellenem vétkezőnek.
Mit jelent az, hogy megbocsátok? Én megértem,
hogy ő miért csinálja. Ugye, aki ellenem vétkezik,
az egy „gonosz” ember. Mit jelent az, hogy „gonosz”?
Tudatlan. Ő a saját világképe szerint „jót”
tett. - Ezt valóban nagyon nehéz elfogadni. Ám
egy kicsit gyakorolni kell, előbb-utóbb „átfordul”
majd az ember gondolkodásmódja, és akkor már
könnyű lesz. Csak az elején nehéz. - Tehát
ő a világképe szerint csak jót tett. Hogy engem
pofon vágott, az azért volt, mert ő már nem
tudta elviselni a viselkedésemet. Mivel Jézus a
kereszten azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik,
hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23:34), nekem is azt
kell mondanom arra a másikra, hogy „nem tudja, mit
cselekszik”. Ha én tudom, hogy ő nem tudja, mit cselekszik
– tehát én ezt tudom -, akkor én értem
őt. Nos, ez a bocsánat. És ha én értem
őt, megértem őt, akkor - ahogy tovább imádkozom
– képes leszek befogadni Atyám bocsánatát
az én vétkeimre. Ő nem is ítélt el engem
soha, hiszen Ő szeret - „...úgy szerette Isten a
világot, egyszülött Fiát adta oda...”,
– csak én gondolom azt, mint ahogyan én nem bocsátok
meg, ő sem bocsát meg. Azzal, hogy én megbocsátok,
megértem a másik embert, azzal nyerek én is
bocsánatot. Amilyen a viszonyom az emberekkel, olyan a
viszonyom Istennel. Amilyen a kapcsolatom Istennel, olyan a
kapcsolatom az emberekkel is.
A megbocsátást úgy
kell elképzelni: „ott” van Isten, „itt” vagyok én.
Istennek van egy táblája, ráírva:
„megbocsátok”. Amikor én vétkezem - mármint
úgy látom, hogy ellenem vétkezik valaki, és
én nem bocsátok meg -, ez a vétek Isten és
közém egy paravánt húz. Amíg ez a
paraván áll, soha nem fogom meglátni, hogy Isten
megbocsátott. Attól még persze Isten megbocsát,
de én erről nem tudok. Nem úgy élek, a lelkem
békéje nincs meg. Mindig vágyom rá, hogy
Isten bocsásson meg. Miért nem látom én
Isten tábláját? Azért mert ez a paraván
nincs elhúzva. Elhúzom – vagyis el is felejtettem,
hogy az a valaki vétkezett -, hát akkor ott van persze
Isten bocsánata is. Tehát ez nem egy feltételes
dolog, hogy amikor én már elhúztam ezt a falat,
Isten akkor keresgeti a „megbocsátok” feliratú
tábláját. Nem, az mindig ott van a paraván
mögött. És ha nincs fal mindig látható
is.
A megbocsátás
„egyoldalú” tevékenység, a másik
embertől független. A bocsánat és a megértés
azt jelenti: én nem „fokozom” tovább a helyzetet.
Ha nem bocsátok meg, akkor visszaütök. - Ne
használjon ki engem... stb.! - Tovább romlik a helyzet.
Még rosszabb lesz. Most is, meg később is. Ezt is
világosan kell látni. A bocsánat az, amikor
részemről leáll a folyamat. Erről szól majd a
Nyolc Boldogságnál szereplő „csúcs” mondat,
a „ne állj ellent a gonosznak”, amire a következőt
szokták mondani: - Mindent elfogadok Jézus tanításából,
de azért ez a „ne állj ellent a gonosznak” már
túl erős! - Ezt jópár éve a megbocsátás
témakörében egy „nagy keresztény”
embertől is hallottam a tévében. Másik eset.
Történik valami, és azt mondjuk: „Öreg, ez
szörnyű dolog volt! Isten bocsássa meg néked,
mert én nem tudom!” Ilyen sincs! Ez a mondat önmagában
mutatja, hogy nem értettük meg Jézust. És
persze lelki békénk sincs. Ne felejtsük: „...ha
nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja
meg bűneiteket.” (Mt 6:15)
A középen
olvasható negyedik kéréstől, a „mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma” mondattól
kiindulva a Miatyánkban a kérések
összekapcsolhatóak: a hetedik kérés az
elsővel, a hatodik a másodikkal és az ötödik
a harmadikkal. A mindennapi kenyerünk az, hogy a gonosztól,
a tudatlanságunktól megszabadít bennünket,
ha Isten nevét, ismeretét megszenteljük, élővé
tesszük, azaz a hétköznapokban alkalmazzuk. Az
országa a kísértéseken keresztül fog
eljönni, tehát a próbák alapján
kiderül, hol tartunk, és így egyre jobban épül
az országa - bennünk. És megbocsátunk az
ellenünk vétkezőknek, mert ez az Ő akarata. Mi az Ő
akarata? Az örök élet. Az örök életben
nem történhet olyan, ami megbocsáthatatlan. Hiszen
örök.
Az imádkozás szüntelen
élő beszélgetés Istennel. Azzal az Istennel,
aki szeret minket. Azzal az Istennel, aki Atyánk. Aki megadja
a mindennapi lelki (és testi) táplálékunkat,
aki nevének, ismeretének életre keltése
megszabadít bennünket a tudatlanságunktól.
Ezáltal erőt ad a próbákhoz, melyek során
egyre közelebb kerülhetünk Őhozzá, egyre
tisztábban részesülhetünk szeretetében.
Bízom benne,
sikerült kedvet ébresztenem az Evangéliumok
olvasásához, ugyanis bennük az van leírva,
hogyan legyünk boldogok. Jézus azt ígérte,
hogyha magunkra vesszük az igáját, megtaláljuk
lelkünk nyugalmát, azaz a boldogságot. Minden
olyan dolog, ami lelkünk nyugalmától eltávolít,
az nem Jézus tanításának testet öltése
bennünk. Hiszen Jézus kimondja: az Ő tanításával
lelkünk békéjét találjuk meg. Ha
lelkünk békéje távozik, ott nagy baj van az
állapotunkkal. A boldogsághoz nem hiányzik
semmi, ami rajtunk kívül van. - Ugyanis a mennyek országa
bennünk van, természetesen. - Ha hiányzik valami,
annak az az oka, hogy magunk vágjuk el magunkat attól a
valamitől. Erről szól Jézus tanítása.
Vissza a
könyv címlapjára
|