Jézus evangéliuma

(Vígh Tibor, Püski kiadó)

Mit is tanított Jézus? 2. fejezet

Az imádság és a Miatyánk „sablonja”

Nézőpont: Az Ige csak nekem szól és csak rólam szól, hiszen bennem kell testet öltenie!

Először olvassuk el figyelmesen a Miatyánkat. Aki szokta imádkozni nyilván már kívülről tudja, de sokszor pont az automatizmus miatt könnyen átsiklunk a szavak értelme fölött, pedig érdemes egy kicsit elgondolkodnunk a mélyebb jelentésükön is.

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved,
jöjjön el az országod,
legyen meg az akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,
s bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
És ne vigy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól.” (Mt 6:9-13)

 Néhány szót aláhúztam, és ezek alapján induljunk el egy olyan gondolatmenet mentén, amely segít megfogalmazni nekünk, mi is egyáltalán az imádkozás. Annyit természetesen tudunk róla, hogy ez a „tevékenység” a valláshoz, tehát szent dologhoz kapcsolódik. Az imádkozás során valamilyen szöveget mondunk. Gyakran a Miatyánkat, de nagyon sok más imádság is létezik. Sőt az ember saját szavaival is szokott imádkozni. Az imában általában valamit kérünk Istentől. Elmondjuk, milyen gondot látunk a mostani helyzetünkben, és kérjük, segítsen nekünk. Ha „profi” módon imádkozunk, akkor még valamiféle megoldást is javasolunk, azaz közöljük Istennel, mégis miben látjuk mi azt a segítséget, amit elvárunk Őtőle. Aztán vagy megkapjuk, vagy nem. Ha igen, akkor megköszönjük Istennek a segítséget (hacsak nem felejtjük el), ha meg nem következik be, akkor úgy tűnik számunkra, mintha nem talált volna meghallgatásra az imánk. Ilyenkor, ugye, még szorgalmasabban kell kérnünk, remélhetőleg előbb–utóbb meglesz az eredménye is.
    Az imádkozás szokásos definíciója: beszélgetés Istennel. Mi gondolatban vagy hangosan mondjuk a magunk mondókáját, és választ hangosan ugyan nem sűrűn szoktunk kapni, de sokszor úgy érezzük, azt tapasztaljuk, hogy olyan gondolatok jönnek, amelyek segítség jellegűnek tűnnek.
     Az Evangéliumokból nézzünk most néhány példát - amikor Jézus imádkozik vagy imádkozni tanít bennünket -, hogy milyen összefüggésben olvasható az imádkozás szó. Mindjárt itt van például a Miatyánk „bevezetője”: „Amikor imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik az emberek szeme láttára szeretnek imádkozni a zsinagógában meg az utcasarkon, hogy mutogassák magukat! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te amikor imádkozol, menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz! S mennyei Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” (Mt 6:5-6) Ide például az van írva: „menj be a szobába”, és ott imádkozzál. Mi imádkozni sokszor csak a templomban szoktunk – már aki jár -, az pedig egy „gyülekezeti” hely, ott sok ember van együtt. - Ez már próbál bennünket közelíteni az „imádság” jelentéséhez. - Utána folytatódik: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak! Ne utánozzátok hát őket! Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek. Ti így imádkozzatok: Mi Atyánk...” (Mt 6:7-9) A „tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek” mondat a „kulcsmondat”. A fejezet végére remélem sikerül feloldanunk azt a látszólagos ellentmondást, miszerint ha mennyei Atyánk tudja mire van szükségünk, akkor minek kell nekünk kérni Őtőle azt, amire szükségünk van, hiszen Ő úgyis tudja, mielőtt még kérnénk. Jézus azt is mondja, „hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.” (Lk 18:1) Ugye, ez - szó szerint véve - olyasmit akar jelenteni, hogy éjjel-nappal „imádkozzunk”, szinte mást ne is csináljunk. Tehát mit jelenthet ez az imádság szó? Mi lehet a mélyebb értelme?
    Induljunk ki a szó jelentéséből. Az „imádkozás” az imád szóból vezethető le. Az imád, imádat a szeretet fogalmához kapcsolható, tehát ez valamilyen szeretet „típus” akar lenni. A szeretetről már megállapítottuk: az önzetlen, tudatos adás és befogadás egysége. Egy kiáradás és egy befogadás. Magamat adom, a világot befogadom. Ez lenne a szeretet. Nos, akkor az imádkozás értelmét is itt kell keresnünk. Nézzünk egy másik összefüggést az „imádkozással” kapcsolatban. A „kakas” történet kezdete Lukács Evangéliumában: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet." (Lk 22:31,32) Tehát: „imádkoztam érted”. Ezek szerint nemcsak magamért lehet „imádkozni”, hanem a másik emberért is. Nemcsak én beszélgethetek Istennel, hanem mintha valaki nevében, vagy valaki helyett is meg tudnám ezt tenni. Ennyi lenne most a gondolatébresztő, még mielőtt az „imádkozás” jelentését tovább fejtegetnénk.
    Most térjünk vissza a katolikus Bibliából vett Miatyánk szövegéhez, és keressük meg az aláhúzott szavak értelmét. Mit jelenthet a szenteltesség meg a te neved? Jöjjön el a te országod. Legyen meg a te akaratod. - Ugye, mi Isten akarata, ez egy érdekes kérdés? - Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.

 A középső mondat - „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – két részre osztja fel a Miatyánkat. Felette is, alatta is három-három kérés szerepel, és ez a közepe, a hetedik kérés. Kezdjük ezzel.
    „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Mi a mi „mindennapi kenyerünk”? Először elmondok egy talán sokaknak már ismerős értelmezést, amely szintén erőt ad. Nagy erőt ad, nagyon fontos, hogy ezt is ismerjük. Egyik magyarázat szerint ez a fogalmazás onnan ered, hogy annak idején a római légiókban a katonáknak egy adott nap estéjén odaadták a másnapi élelmiszeradagot - hiszen másnap nem lehetett tudni, mi lesz, csata lesz, nem lesz csata, lesz-e idő ilyesmivel foglalkozni -, és így este a katonák biztosan tudták már, hogy másnap nem fognak éhen halni. Nekem tetszik ez az összekapcsolás, hiszen a mi egész életünk aggódással telik el. Az aggódás mindig előre nyúlik a jövőbe. Mi lesz velem most, mert ha „ez meg ez” nem történik meg, akkor holnap... holnapután... öt év múlva... ha nyugdíjba mentem... mi lesz akkor? A Miatyánknak ez a mondata mindenképpen arra irányítja figyelmünket, hogy az nagy nyugalmat ad, ha már most biztosítva látjuk egy picit előbbre is a sorsunkat. Tehát ma este látjuk: lesz reggelink, mert most félretettük a reggelinket. Hogy lesz-e ebédünk vagy vacsoránk, két hét múlva mi lesz, ezen kár annyit „rágódni”, mint ahogyan tesszük. Ez nem azt jelenti, hogy nem kell vele foglalkozni. Csak nem olyan súllyal, mint ahogyan általában szoktuk. Hiszen én elélnék száz évig vidáman úgy, hogy mindig a következő étkezésem, illetve a szükséges anyagi javak rendelkezésemre állnának, és én ezt most tudnám. Na, ez a „most tudnám”, ez az aggódás, ennek nem szabad bekövetkeznie. Egy olyan gondolkodásmód kialakítása mindenképpen nagy erőt ad, hogyha az ember azt már értékeli, hogy már most látja egy picit előbbre a helyzetét. Tehát most megvannak azok az anyagi javak, amik egy picit előbbre biztosítják az életét. Ezzel a gondolkodásmóddal a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” mondatból már nagy erőt lehet meríteni. Ugye, ezt a kenyeret naponta kérjük Istentől. Ez azonban a holnapit jelenti, ugyanis a maiért inkább hálálkodnunk kell, hiszen az már megvan.
    Viszont az előző fejezetben említettem, Jézus a ránk vonatkozó lelki törvényeket tanítja. Ő nem foglalkozik semmiféle társadalmi kérdéssel, még azzal sem, hogy két ember között milyen legyen a viszony. Mindig azt mondja el, én hogyan alakítsam az önazonosításomat ahhoz, hogy boldog legyek. És ha én úgy alakítom magamat, akkor a másik emberrel jó lesz a viszonyom. Ugye, ha ezt mindenki megteszi, akkor itt van „a mennyek országa”. Két ember közötti viszonyban mindig az a kérdés, ki kezdje? Ugye, én azt mondom: „Kezdd el te!” - Mindig szívesen ezt mondjuk. - Ugyanis neked nagy hibáid vannak. Majd ha te már azokon „faragtál”, akkor majd én is csinálok valamit.” Bizony, ez nem az a módszer, ami a gyakorlatban nagy sikerre szokott vezetni.
    Tehát itt egyértelműen lelki törvényekről, életünk lelki szabályairól van szó, vagyis ez a „mi kenyerünk” egy lelki táplálék. Jézus azt tanítja: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.” (Mt 4:4) A lelki táplálékhoz azonban csak akkor jutunk hozzá, ha minden nap, minden pillanatban – a tanítást alkalmazva – „éberek” vagyunk, azaz tudatosan élünk! Erről a „kenyérről” mondja Jézus: „De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot.” (Jn 6:27); „Én vagyok az élet kenyere... Aki hozzám jön, többé nem éhezik...” (Jn 6:35); „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él.” (Jn 6:51)

Ne felejtsük el, Jézus a testet öltött Ige. Tehát amikor azt mondjuk: „Jézus”, akkor mindig az Igére is kell gondolnunk, hiszen János Evangéliuma elejére oda van írva: „az Ige testté lett”. (Jn 1:14) Jézus tanítása az Ige, és az ő cselekedetei, a mintaélete pedig ennek az élővé tétele, a testet öltése, vagyis a „megmutatja nekünk” része.

„Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik.” (Jn 6:57) – mondja Jézus. Tehát a „mindennapi kenyerünket...” azt jelenti: a mi táplálékunk Isten tanításának befogadása, megértése és a mindennapokban való alkalmazása legyen, ugyanis ezáltal fog az Ige élővé válni, testet ölteni bennünk is. Tehát „hinnünk” kell Jézusban, be kell fogadnunk az Igét, és aszerint is kell cselekednünk. Hiszen, ha valami történik velünk, és mi azt a tanítás fényében megértjük, majd aszerint reagálunk rá, akkor megtaláljuk „lelkünk nyugalmát” (Mt 11:29), és ez ad erőt nekünk.
    Aki ezt csinálja, az tapasztalja, és igazat ad nekem. Aki ezt nem alkalmazza, az most ezt még nem fogadja el, de neki azt tudom mondani, próbálja ki! Jézus ugyanis mondja azt is, hogy az ő tanítását csak az értheti meg „akinek megadatott”. (Mt 19:11) Már szó volt róla, ez nem egy intelligencia szintet jelent - tehát a buta ember nem értheti meg, az okos ember megértheti -, hanem ez a „megadatott” azt jelenti: előfordult vele, és észre is vette. Ugyanis mi olvasgathatjuk az Evangéliumokat reggeltől estig, azokat a részeket, amik az életünkben nem fordulnak elő, nem fogjuk tudni megérteni. Nem „adatott meg” – most. Viszont amik előfordulnak velünk, azoknál előbb-utóbb be fog „kattani”, hogy a tanítás melyik része vonatkozik éppen most ránk. Már persze, ha ismerjük az Evangéliumok szövegét.
    Tehát „a kenyerünk”: a mindennapi életben - Jézus tanítása alapján - a halhatatlan, az örök értékek felismerése. Már többször szó volt a mulandó és a halhatatlan (örök) értékekről. Mélyebb jelentésük megfogalmazására majd később kerül sor, mert meg kell „alapozni” őket, de annyit már tudnunk kell róluk, hogy a halhatatlan meg a mulandó nem olyan kategória, mint a „jó” vagy „rossz”. Tehát a mulandó „rossz”, az anyagi világ „förtelmes”, Isten világa pedig „jó”. Nem ilyen felosztásról van szó. Olyan megkülönböztetés ez, hogy a halál után is értéknek számít-e valami vagy sem. A mi szempontunkból – most, amikor „itt” vagyunk - a mulandó érték ugyanolyan érték, mint a halhatatlan, csak a mulandó érték mindig a „csomagolása” a halhatatlan (örök) értéknek. Tehát minden anyagi megnyilvánulás mögött van valami olyan tartalom, ami egy mélyebb értelme annak az anyagi megnyilvánulásnak.

Az értelmezést most folytassuk az imádság végéről, a „szabadíts meg a gonosztól” résztől. Ki ez a gonosz vagy mi ez a gonosz? Nyomban rávághatnánk: ez a sátán, a sötétség erői és még sok nagyon csúnya dolgot lehetne mondani, de itt nem arról van szó. A „gonosz” lehetne persze a sátán, de Jézus nem ebben az értelemben használja ezt a kifejezést. Erre nagyon egyszerű bizonyítékokat lehet sorolni. Például a Hegyi Beszédben szerepel: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle?” (Mt 7:7-9) Kő – kenyér. Emeljük ki ezt a szópárt, hogy lássuk, milyen mély tartalom van ezekben a szavakban! „Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót?” (Mt 7:10) Hal – kígyó. Itt a „Mátéban” nincsen benne, de ugyanez a mondatsor olvasható a „Lukácsban” is, és ott úgy folytatódik: „Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki?” (Lk 11:12) Tojás – skorpió. Erre a háromszor két szóra mindjárt visszatérünk, de most folytassuk. Na, most jön ez a „gonosz”: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.” (Mt 7:11) Hát itt egyszerűen „legonoszozott” bennünket Jézus. Mindenki gonosz. Én is gonosz vagyok, te is gonosz vagy, mindenki gonosz. Hogy lehet ez? Mindenki le van „gonoszozva”?
   Egy másik alkalommal mondja Jézus: „Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert bizonyítom, hogy gonoszak a tetteik.” (Jn 7:7) Ilyenkor mindig arra gondolunk, hogy „mit tudom én kiknek” bizonyítja, de mindenkinek bizonyítja. Tehát mindenki „gonosz”? Miféle „gonosztól” szabadítson meg bennünket Isten?
    A Hegyi Beszéd ismét: „Én pedig azt mondom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek...” (Mt 5:34) „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.” (Mt 5:37) Megint ez a „gonosz”. Ki lehet ez vagy mi lehet ez? És ugye kérjük Istent, hogy szabadítson meg ettől a „gonosztól”. Tehát ettől mi meg tudunk szabadulni. És Isten persze nem szabadít meg bennünket, hiszen állandóan kérjük. Ha megszabadított volna, akkor már rég felismertük volna, hogy meg vagyunk szabadulva, és már „boldogok” lennénk.
  Folytassuk a „gonosz” felkutatását. Ugye, ha „gonoszakat” kell keresni, akkor egy jó seregnyit fogunk mindjárt találni. Jézus keresztre van feszítve. Nyilván azok a „gonoszak”, akik a kereszt tövében állnak, akik keresztre feszítették. És róluk mondja Jézus: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23:34) Úgy látszik ez jellemző a „gonoszakra”. Nem tudják, mit cselekszenek.
    Most visszatérünk a kenyér – kő, hal – kígyó, tojás – skorpió szópárokhoz. A párosok első szavai az „élet” fogalmához, a második szavak pedig a „halál” fogalmához tartoznak. A „kenyér=Ige” mint szellemi táplálék: ezzel élünk. A „kő=anyag” mint szellemi táplálék: halott dolog. A „hal” Jézus megfelelője, a „kígyó” a sátánt jelképezi. A „tojás” az élet hordozója, a „skorpió” a halálé. Itt azt mondta ki Jézus: hogyha ti „gonoszak” alapszinten meg tudjátok különböztetni ezeket, akkor mennyei Atyátok mennyivel inkább meg tudja tenni ezt, és adja - azoknak, akik kérik - azt, ami az „életet” szolgálja. A „kenyér, hal, tojás” örök értéket képvisel ebben a mondásban, a másik három pedig a mulandóság, a halál szimbólumai. És mi ezeket anyagi szinten meg tudjuk különböztetni. Hiszen az nyilvánvaló, ha tojást kér a fiam, nem fogok neki skorpiót adni. De csak azért nem, mert már annyira durva a kontraszt, hogy már nem keverem össze. Annyira „tudatlan” már nem vagyok.
    Ugyanis ez a „gonosz” a mi „tudatlanságunk”. Egyből érthetőbbé válik a „szabadíts meg a gonosztól” kérés. Hiszen, ha ez nem maga az „egó tudatlansága” lenne, hanem a sátán - vagyis egy külső tényező -, akkor azt mondaná Isten: „Szabadulj meg tőle fiam, ne foglalkozzál vele!” De itt önmagamról van szó. Ez a „gonosz” az én mulandó értékeket tartalmazó önazonosításom. A „vakságom”. Ez nem valamiféle ismerethiány, hanem a „materialista” világképből fakadó „tudatlanság”, vagyis: „nem tudom, honnan jöttem, és hová megyek”. És Isten ettől segítsen megszabadulni! Az a feladatom, hogy a mulandó értékekből álló önazonosításomat cseréljem le, lássam meg mögötte az egy fokkal „örökebb” értéket.
     És így már érthetővé válik, miért mondja mindenkire Jézus: „bár gonoszak vagytok” (Mt 7:11), hiszen azt mondja: „bár tudatlanok vagytok”. A Miatyánkban tehát azt kérjük: „szabadíts meg a tudatlanságunktól!” A sötétségünktől. Ugyanis ha az Igét élővé tesszük, akkor Jézus viszont azt mondja rólunk: „ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5:14) A „világ világosságát” nem úgy kell elképzelni, mint egy harcost a „világosság és a sötétség” harcában, hanem úgy, mint egy zseblámpát. Ahova az bevilágít, ott tudjuk mi van, látjuk, mi van. És az a feladatunk, hogy minél több helyre világítsunk be, minél szélesebb körben világítson a mi zseblámpánk, amit ugye Jézustól kaptunk. Ha a tanítása bennünk él, ismerjük, értjük és alkalmazzuk, akkor egyre világosabban látjuk, mi micsoda. Akkor már nem leszünk „gonoszak”, már nem fogunk „tudatlanul” cselekedni.
    Tehát a „szabadíts meg a gonosztól” mondatban azt kérjük Istentől: „Szabadíts meg a saját tudatlanságunktól, attól hogy nem tudjuk, mit cselekszünk”. Ehhez a kereszten az a mondat illik: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek." Nos, ettől már lehet minket megszabadítani. Azzal például, hogy tanít bennünket.

„És ne vigy minket kísértésbe.” Ez a kedvencem. Amikor olvastam a katolikus katekizmust, fölfigyeltem arra, hogy a definíciók után néha úgy folytatódik a szöveg: „De ezt nem szabad úgy érteni, hogy...!” Hát ezek szerint ez nem egyértelmű, és lehetne „úgy” is érteni? És ilyenkor az ember mindig bedől annak, hogy így kell érteni, de nem úgy! Mindig a „tű hegyén” egyensúlyoznak ezek a magyarázatok. Mindenféle „egy kicsit másként néz rá az ember” már bajt okoz. Hát azért, mert nem találtuk meg a közepét a dolognak. Ami a közepe a dolognak, az mindenhova jó.
    Erre a „ne vigy minket kísértésbe” kérésre írják: ez egy „nagyon nehezen lefordítható” rész. Itt ugyanis az a gond, hogy Isten kísért bennünket? Szórakozik velünk? Hát ez nyilvánvalóan nem így van. No dehát, azt kérjük, ne vigyen minket a kísértésbe. Szokták ezt a kérést úgy is értelmezni: „erőnkön felül ne kísérts bennünket”. Ez sem tűnik azonban az igazi megoldásnak, hiszen: „Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek.” (Mt 6:8) És azt írja a katekizmus (2846.§), a hatodik kérést úgy is lehet fordítani: „ne engedd, hogy engedjünk a kísértésnek”. Na, ez már egy fokkal jobbnak tűnik nekem, mert ebben már Isten is benne van, meg én is. Mindig azok a részek „gyanúsak”, amikben nekem nincs teendőm. Minden olyan értelmezés, amelyben nekem nincs teendőm, az nem állja meg a helyét. Ugyanis csak az én teendőim vannak leírva az Evangéliumokban, senki másé. Persze mindenki számára „csak az én” teendőm, azaz az ő, saját teendője.
   Tehát: „ne engedd, hogy engedjek a kísértésnek”. Ugye, erre Isten azt mondhatná: „Gyermekem, ne engedj!” Itt is valami nagyon különös dolog bújik meg. Most kell megfogalmaznunk a kísértést. A kísértés az egy próba. Amikor „bűnre” csábítják az embert, hát ugye ne csábuljon el, és kész. Kiállta a próbát, és akkor nincs gond. Amikor az ember el szokott „csábulni a bűnre”, akkor mindig a csábítóra szoktuk fogni, hogy elcsábított. A teremtéstörténetből ez már ismerős. Ádám Évára, Éva pedig a kígyóra fogta az ügyet. Hát ugye a kígyó ajánlgathatta volna Évának még a mai napig is, ha Éva nem fogadja el. Tehát Éván múlott. Ugyanez érvényes Ádámra is. Nem lehet mást hibáztatni! A kísértés az egy kiemelt próba. Minden pillanatban van próba. Választanunk kell a mulandó és a halhatatlan (örök) értékek között. Minden pillanatban az önazonosításunkat építgetjük, karbantartjuk. Egyik elemét ledobjuk, helyette újat veszünk fel, vagy pedig egyre rétegesebben öltözködünk. A kísértés annak a próbája, hogy valóban olyanok vagyunk-e, mint ahogy gondoljuk. Mindig vannak nagy felismeréseink, nagy „jó” tulajdonságaink. Ekkor jön a kísértés, ami próbára teszi azt, hogy valóban olyan okosak, erősek, szépek vagyunk-e, mint ahogyan ezt feltételezzük magunkról. - Az én életem már csupa ilyenből áll egyébként. Ez ugye abból fakad, hogy én már ezt „felismertem”, ezért már mindenben meg is látom.
     Térjünk vissza az előző fejezetben tárgyalt „Péter vallomásá”-hoz. „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám” (Mt 16:17) – mondja Jézus. Ez egy nagyon jó állapota volt Péternek, most egy örök értéket fogadott be. „Na, lássuk milyen tartós ez?” Mint a filmekben. Van egy „nyugis” rész, aztán „oda neki”! - Na jó, akkor mondok egy olyat, hogy engem keresztre feszítenek. Te mit lépsz? - Ez a kísértés benne, a próba. Erre Péternél eltűnt az örök értékek megértése, egyből a mulandót veszi elő – a keresztre feszítés nem „jó” dolog -, és azt mondja: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” (Mt 16:22)
    Getszemáni-kert: „Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen.” (Mt 26:41) Mi lesz itt a kísértés? Jézus – mivel tudja, hogy nemsokára elfogják – elmegy imádkozni, a tanítványok meg elalszanak. Visszajön: „Miért nem imádkoztok?” Megint elmegy, megint visszajön. Most mondja: „...imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek!” Ezek szerint jönni fog itt a kísértés. Lássuk mi az! Jön az „elfogó csapat”, erre az apostolok kardot rántanak, hogy megvédjék Jézust. Ugye, ez a mi szempontunkból érthető, csak Jézus szempontjából nem volt „szerencsés”. Hiszen még csak az hiányzott volna, hogy ne fogják el Őt, és akkor nem teljesül Isten terve. Fellángoltak, hogy mégis megvédik. Pedig mindig mondta, hogy keresztre fogják feszíteni. Ez a sorsa, ez az Ő akarata. Mégsem fogadják el az apostolok, mert nem látják benne a „rációt”, és azzal, hogy kardot rántanak kísértésbe esnek, vagyis nem állják ki a próbát.
    Hogy hogyan kell kiállni a próbát, erre Jézus mutat példákat. Az ilyen részeknél mindig olvashatjuk: „Minek kísértetek engem?” Például jönnek a farizeusok: „Szabad adót fizetni a császárnak?” (Mt 22:17) Jézus: „Mit kísértetek, képmutatók?” (Mt 22:18) - Ez egy kísértés, csak Ő kiállja a próbát. Őt „nem húzzák csőbe”. - A jól ismert válasz: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” (Mt 22:21) „Üdvtörténeti” összefüggésbe helyezi a témát.
     Most, hogy már tudjuk, mi a kísértés, fussunk neki újra az értelmezésnek. Mit is kérünk mi tulajdonképpen Istentől? Nyilván segítséget, vagyis: „Segíts minket a kísértésben - ez már egészen érthetően hangzik -, hogy mi is üdvtörténeti távlatban lássuk a próbát!”
    Ezek szerint a „ne engedd, hogy engedjünk a kísértésnek” – egy kicsit átfogalmazva - azt jelenti: „Erősíts meg minket a kísértésben! Adj erőt a kísértésben! A tanításod által.” - Most a mi „emeletünkről” beszélünk. – „Hogy amit mi magunkról tartunk, az az önazonosításunk, ki is állja a próbát.”
     Mert ha nem állja ki, akkor meg kell változtatnunk, és nem megmagyaráznunk. Ha valaki azt mondja, hogy ő milyen gazdag, az akkor derül ki, ha az ember kér tőle öt forintot. Ha tud adni öt forintot, és ad, akkor ő gazdag. Ha nem tud adni, mert akkor már „neki nem marad”, akkor csak úgy gondolta magáról, hogy ő gazdag. Vagy az erős. Odébb kellene vinni néhány nagyobb csomagot. Én vagyok itt az erős ember, és azt mondom: „te milyen gyenge vagy”. Na most, ha én olyan erős vagyok, akkor egyedül is el tudom ezt végezni, és nem kell kérnem, hogy valaki segítsen nekem. „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok.” (Mt 20:26) Ez tulajdonságok alapján is értendő. A legerősebbről onnan derül ki, hogy ő a legerősebb, ha minden terhet fel tud emelni. A legszebb mindenki arcára mosolyt tud varázsolni. A leggazdagabb mindenkinek tudjon segíteni, aki kéri.
     A „ne vigy minket kísértésbe” kérés, vagyis a „ne engedd, hogy engedjünk a kísértésnek” érthetőbben tehát azt jelenti: „erősíts meg bennünket a kísértésben”. A kísértés ugyanis az önazonosításunk próbája.
    Olvassuk el a két utolsó kérést együtt: „És ne vigy minket kísértésbe, hanem szabadíts meg a gonosztól.” - Szabadíts meg a tudatlanságunktól, a mulandó értékeket tartalmazó önazonosításunktól! - A „tudatlanság” azt jelenti: csak az anyagvilág értékeit vesszük figyelembe, nem nézünk mögéjük. - Az ezzel való szembesülés próbájánál, a kísértésnél, erősíts meg minket! - Egyébként ha azt a próbát nem álltuk ki, akkor tanulunk belőle. Semmi baj nem történt, de abból tanulni kell, és nem, mondjuk, hibást keresni.

Visszaugrunk a Miatyánk elejére. „Szenteltessék meg a neved”. Mit jelenthet a „szent” szó?
    A „szent” első megfogalmazási lehetősége: Istenhez kapcsolódó, nem világi. És ugye ehhez képest van a „nem szent”, a világi, a profán. Igen ám, csak itt az a gond, hogy valójában minden Isten világa. Az egész teremtett világ, úgy ahogy van. Ugyan nekünk ez nem tetszik, mindig szeretnénk javítani rajta, de akármennyire is hihetetlen, ebben az állapotában is „Isten-i” a világ. A Beteszda-fürdői béna meggyógyítása után mondja Jézus: „Atyám mindmáig munkálkodik, azért én is munkálkodom.” (Jn 5:17) Tehát Isten ma is folyamatosan „működésben tartja” a világot, fenntartja azt az állapotot, ami most van. Vagyis valójában nem lehet úgy szétválasztani a világot, hogy Istennel kapcsolatos, meg nem Istennel kapcsolatos.
    Jézus egy másik alkalommal azt mondja: „Amint te a világba küldtél, úgy küldöm én is őket a világba. Értük szentelem magamat, hogy ők is szentek legyenek az igazságban.” (Jn 17:18,19) - Felmerült az „igazság” szó. - A teremtéstörténetben a hetedik nap leírása: „Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent egész teremtő munkája után.” (Ter 2:3) Megáldotta és megszentelte... Voltaképpen mit is csinált Isten?

Egy pillanatra időzzünk még el az „ők is szentek legyenek az igazságban” szavaknál. Mi az igazság? Ezt a fogalmat gyakran emlegetjük. Most keressük meg az értelmét, nem feledkezvén el arról, hogy ha majd végére érünk ennek a „mélységkutatásnak”, akkor a „szent” szóhoz kell visszatérnünk. Jézust elfogják, Pilátus előtt áll, és azt mondja: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.” (Jn 18:37) Pilátus megkérdezi: „Mi az igazság?” (Jn 18:38) Erre azonban Jézus nem felel neki. Egyszer láttam egy tévéműsort, ahol azt mondták, ma sem tudjuk a választ. Hát ugye, most mondta Jézus, tanúságot tett az igazságról. Ebből kellene kiindulnunk az „igazság” megfejtéséhez, vagyis hogy mit tett Jézus, de ennél sokkal könnyebb dolgunk van, ugyanis Ő maga fogja értelmezni nekünk.

Egy félmondat kitérő. Négy Evangélium van. Az első három Evangélium esemény központú, János Evangéliuma pedig a definíciók könyve. Minden kihozható mindegyik Evangéliumból, de János Evangéliumában a fogalmak meg is vannak magyarázva, amint mindjárt látni is fogjuk.

Jézus mondja a Szentlélekről: „Amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről.” (Jn 16:8) Tehát a „bűn”, az „igazság” és az „ítélet” kérdésében úgy látszik nagyon szívesen venné, ha mindenki az Ő „tanítványa” lenne, azaz ha egyszer Ő ezek jelentését megszabta, akkor próbáljuk meg így értelmezni mi is. Minden más értelmezés a „kukoricásba visz” bennünket. Jézus megfogalmazásából világosan kitűnik, nem hétköznapi értelemben vett morális fogalmakról van szó. Akkor lássuk a bűn, az igazság és az ítélet definícióját.
    „A bűnről, amiért nem hittek bennem.” (Jn 16:9) Ilyen rövidke a „bűn”. Persze azért ez nem olyan egyszerű. A „nem hittek bennem” azt jelenti: „Nem fogadtuk be. Tehát nem nyíltunk meg a tanítása, Isten üzenete előtt, ezért nem tud testet ölteni bennünk az Ige, következésképpen rosszul látjuk a világot.” Ez a „bűn”. A görög „bűn” szó jelentése: céltévesztés. Az eredeti szövegben a bűn azt jelenti: „mellé lőni”. Lövünk, és nem a céltábla közepébe, hanem mellé lövünk. Tehát a „bűn” az, amikor nem jól látjuk a világot: „Bűn a balgaságnak gyalázatos tette...” (Péld 24:9) Kész, ennyi! Minden más, ha morálisan nézzük, ennek a következménye. Hogy mivel olyan elemekből épül fel az önazonosításunk, amelyek nem passzolnak a világhoz, azért állandóan összhangot akarunk teremteni az önazonosításunk meg a világ tényleges működése között. Ez az önazonosítási „helyretevés” nyilvánul meg például a gyilkosságban, meg mindenféle egyéb ronda dologban. - Nekem szükségem van valamire, „lelövöm” az akadályt. Az fel sem merül, hogy arra a valamire esetleg nincs szükségem. - Tehát a „bűn” az, hogy „nem hittek bennem”.
   „Az igazságról, hogy az Atyához megyek, s többé nem láttok.” (Jn 16:10) Ez az „igazság”. Mit jelent ez? Először is azt, hogy az Evangélium Isten üzenete. Az „Atyához megyek” azt is jelenti: „onnan jöttem”. Jézus állandóan hangsúlyozza: Ő azt hirdeti, amit az Atyánál látott. Ezek mindig egy kicsit gondolkodásra ösztönző mondatok. Amikor azt mondja, „oda megyek”, abba bele kell értenünk az „onnan jöttemet” is. - Tehát „szakértője” vagyok ennek a témának. - De még egy: „"Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.” (Jn 14:6), vagyis oda vezet ez az üzenet. - Ha Én oda megyek, akkor ha ti utánam jöttök, oda juttok. Célba fogtok találni. Nem lesztek „bűnösök”, vagyis „céltévesztők”. - Így kapcsolódik össze a „bűn” és az „igazság”.
    - Tanúságot tettem az igazságról – mondja Jézus Pilátusnak. - Tanúságot tettem arról, hogy amit Én tanítok, az célba vezet. - Hova vezet? Istenhez vezet. Különböző vallású emberek különböző módon képzelik el, mi lesz velünk halálunk után. Teljesen mindegy. Az a lényeg, hogy Istenhez visszatalálunk, odatalálunk Őhozzá. Célba jutunk, „bűntelenek” leszünk. A céltábla közepébe lövünk. Első fejezetünk címe: Az Égi Ige az Igéző Igaz Iga. Az „igaz” szó az „iga–igáz”, „ige-igéz” jelentéskörből vezethető le, és azt jelenti:  „hat”,  „hatást gyakorol”. -Tanúságot tettem az Isten-i üzenet hatásáról: betegeket gyógyítottam, támasztottam fel halottakat. Megmutattam, milyen erővel ruházza fel Isten azt, akiben az „Isten szava” testet ölt.
   Az „igazság” szó rokon értelmű megfelelője az Evangéliumokban az „egység hatása” kifejezés: - Tanúságot tettem az egységről. Milyen egységről? Az Istennel való egységről. Arról az egységről, ami a tanítás és a világ működése között van. Ami a tanítás elmélete és gyakorlati „kivitelezése” között van. Az „élem” lépcsőfokról. - Tehát, ha az „egység hatása, hatásossága” kifejezést olvassuk ott, ahol az „igazságról” van szó az Evangéliumokban, mindenhol jó lesz ez nekünk.
    Az „igazság” nem az általunk használt értelemben vett valóságot jelenti. Például, ha azt mondjuk egy zöld üvegpalackra: „ez az üveg barna”, akkor erre valaki nyomban rávághatná: „ez nem igaz, mert zöld”. Ez azonban nem a jézusi értelemben használt „igaz” vagy „igazság” fogalom. Ez a tévedés, a valótlanság témaköre. Ezek anyagvilági fogalmak, hiszen a szín megvilágítás kérdése. Mert ha egy zöld üveget megfelelő színű fénnyel világítok meg, akkor az barna színűnek látszik. Ugye, ezt mindig úgy képzeljük el, hogy napfénynél milyen színe van. Hát, ha nem napfénynél vagyunk, akkor szoktunk tévedni. Tehát ez nem az „igazság” kategóriája.
     „Az ítéletről, mivel a világ fejedelme ítélet alá esett.” (Jn 16:11) Ez egy múlt idő. Esett. Már megtörtént. Mikor történt meg? Most! Jézus tanítása által. A „világ fejedelme” titulust Jézus a sátánra használja. A sátán a mulandó értékeket „reklámozza”. Nincs örök érték: ezt sugallja a sátáni értékrend. Tehát az, ami van, az az. Nincs mögötte semmi. Én egy test vagyok. Ha meghaltam, végleg elmúltam. Ebben az értékrendben minden olyan tevékenység, ami a halálom után hoz gyümölcsöt – mondjuk: egy diófát ültetek az unokámnak – valamiféle lemondás-szerűségnek tűnik: hogy én milyen mártír vagyok, milyen jószívű vagyok. A sátán a „sötétséget” borítja ránk, hogy ne lássuk a saját tetteinket. Ha nem látjuk a saját tetteinket – nem tudjuk, mit cselekszünk -, akkor bármit hihetünk arról, hogy amit teszünk, az micsoda. Azt hisszük, jót cselekszünk. Csináljuk - a sötétben nem látjuk -, hát csináljuk. Ez nagyon jól látszik onnan, hogy az ember értékrendje jópár évente szinte teljesen kicserélődik, csak észre sem veszi. Próbálkozik, tapasztalgat. Eddig ezt tartotta követendőnek, utána azt tartja követendőnek.
    És az Evangéliumokban ez lepleződött le: a mulandó értékek léte. Jézus tanítása megmutatja, mik „itt” a lelki törvények, amik segítségével felismerhetjük, mi a mulandó és mi az örök érték. Ugyanis halálunk után mindig van valamiféle számonkérés, és „ott” örök értékek szerinti szembesülés lesz. Az „ítélet” tehát egy olyan leleplezés, amikor minket szembesítenek azzal, amit ténylegesen tettünk. Ugye, mert mi azt hisszük, „azt” tettük, erre kiderül, hogy nem azt, hanem mást tettünk. Az „ítélet” szó rokon értelmű megfelelője a „leleplezés”, „szembesítés”, „nyilvánvalóvá tétel”. Tehát így fogalmazta meg számunkra Jézus a bűnt, az igazságot és az ítéletet.

 Miután az „igazság” értelmezésével készen vagyunk, térjünk vissza a „szent” szóhoz. „Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot.” (Ter 2:3) Megáldotta, mondjuk „jóváhagyta”, és megszentelte. A „szent” szónak az „élet”, pontosabban az „élő” szó a megfelelője. - Nemsokára még az „élet” fogalmát is meg fogjuk fejteni. - Az Evangéliumokban sokszor szerepel az „élő” Isten kifejezés. Emlékezzünk „Péter vallomásá”-ra: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16:16) Jézusnak azt is mondja Péter János Evangéliumában: „te vagy az Isten Szentje.” (Jn 6:69) Isten „élő” megnyilvánulása. És Isten a hetedik napon „élővé” tette a világot. Elindította. Úgy, ahogy van. A „megpihent” azt jelenti, nem hozott létre újat már, hanem ami volt, ami ott le van írva, azok a principiumok kezdtek el hatni, működni. Tehát a „szent” szó rokon értelmű megfelelője: „élő”.
    A „szenteltessék meg a neved” azt jelenti: tegyük „élővé” Isten nevét. A név az ismeretét jelenti valaminek. Aminek nevet adunk, azt „birtokolni” szoktuk. Mit jelent ez? Tudjuk, hogy mi az. Aminek nevet adunk, arról tudjuk, mire jó. Használjuk valamire. Tehát „szenteltessék meg a neved”: használjuk a Te nevedet, a Te tanításodat, a Te ismeretedet a saját mindennapi életünkben.

„...jöjjön el az országod...” Ez az „ország” a „mennyek országa”. Itt mindig csak az a kérdés, hol is van az a bizonyos „mennyek országa”? Utalok a fordításokra. Emlékezzünk vissza, a „ne vigy minket kísértésbe” rész fordításánál a „ne engedd, hogy engedjünk a kísértésnek” helyett mi kimaradtunk a kérésből, csak Istennek lett tennivalója, hogy „ne vigy minket”. Ahelyett, hogy azt mondtuk volna, „erősíts meg” vagy „adj erőt” a kísértésben. Ugyanis ekkor érvényre juthatna a másik oldala: „fogadjuk be az erősítésedet”. És így persze nekünk is lenne tennivalónk.
   Jézustól egyszer megkérdezik, mikor jön már el Isten országa? Ezt válaszolta: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van, vagy amott! Mert az Isten országa...” (Lk 17:20,21) – most következik, hogy hol van – „entosz hümon”. Ezek a szavak szerepelnek az eredeti szövegben. Erre a görög kifejezésre jön a szokásos „szöveg”: „nehezen fordítható”.

A „nehezen fordítható” eset azonban feltűnő módon mindig egy irányba tendál. Ez hasonlít ahhoz, mint amikor a barátommal osztozkodom egy asztal mellett. - Ez a tied, ez az enyém. Hát... ez meg nem tudom kié, legyen az enyém... ez is olyan semleges, ez is az enyém... ez is legyen az enyém. - Amikor szétosztottam, kiderül a végén: neki szinte semmi sem jutott, nekem meg mindenem lett. Ezekben a „nehezen fordítható” esetekben mindig egy irányba megyünk el. Mégpedig abba, hogy nekem ne kelljen semmit csinálnom. Tehát az Evangéliumoknál minden olyan „éles” esetben, ahol különböző módon lehet fordítani, ott a legújabb fordítások már úgy alakulnak - az értelmezések meg főleg -, hogy egyre kevésbé legyen nekem teendőm. Mindig abba az irányba mennek el, hogy valaki majd mondja meg, mit kell csinálnom, és segítsen nekem benne. Ő. És én a felelőséget elháríthatom magamról, hogyhát nem jól segített.

Tehát ez a fordítás a „Károliban” még úgy szól: „Isten országa bennetek van”, hát a katolikusban az olvasható: „Isten országa közöttetek van”, és a legújabb református fordításban is már természetesen Isten országa „közöttetek van”. Na most, ugye, úgy néz ki ez a dolog, mintha mi lennénk a sajtban a luk. Tehát ez az „Isten országa” mindenhol van, csak bennünk nincs. Ugye, a sajt is mindenhol van, csak a lukban nincs anyaga. Erre én azt szoktam mondani: az Evangéliumok szövege „önjavító”. Vagyis akárhogy lehet ezeket fordítani, ki fog derülni egy másik részből, hogy ez az „Isten országa” milyen fogalom, azaz Jézus hova értette. Számtalan helyen lehetne az „Isten országát” javítani, de például vegyük a Nyolc Boldogságból az elsőt: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” (Mt 5:3) Nem „lesz”, ez „van”. Már a mondat szerint. Tehát vannak „lelki szegények”, és már most övék a „mennyek országa”. Hol tartják? A táskájukban vagy hol? Nyilván magukban. Belül. Ezek szerint „Isten országa” tulajdonképpen akár bennem is lehetne. Ez már egy olyan sajt, amiben nincs luk.
     Ez a „bennetek” meg „közöttetek” - tehát „Isten országa hol van?” - vita azért folyik, mert ha „bennünk” van, akkor úgy tűnhet, mintha valamiféle „megistenülés” veszélye fenyegethetné az embert, és sokan óvakodnak ettől a „megistenülési” fogalomtól. Ha „közöttünk” található az „Isten országa”, akkor ebben mi nem vagyunk benne, hanem csak az emberek közötti viszonyban van. Akkor ezt közösen építgetni kell, akkor ebben már lehet segíteni. Összeállunk és építgetjük „Isten országát” – szebbé és jobbá tesszük ezt a világot. És akkor magunkban már szinte nem is kell az „Isten országát” keresnünk, hanem csak mindig a külvilágban építjük. Pedig Jézus azt mondja: „Előbb belül tisztítsd ki a poharat és a tálat, akkor majd kívül is tiszta lesz.” (Mt 23:26)
    Visszatérve a Miatyánkra, Isten országa igenis „bennünk van”. Hol máshol lenne? Persze kívül is van. Csak Isten országa létezik. Isten országa az, ahol Isten törvényei uralkodnak. Mi más lenne? Isten törvényei mindenhol uralkodnak. Vagy meglátom vagy nem. A mi szempontunkból legelérhetőbb Isten a lelkünkön keresztül, hiszen Jézus János Evangéliumában azt mondja: „Az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4:24) Tehát ezek szerint befele kell keresnem Istent nekem, a lelkemen át. Ha pedig ott keresem, akkor az Ő „országa” ott is van, sőt az én „hatókörömben” leginkább ott van. Most, ezek után, még azt is hozzá lehet tenni: csak ott van. Tehát: „jöjjön el az országod” – bennem. Számomra is.

 ”...legyen meg az akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.” Mi Isten akarata? Isten akarata, „parancsa örök élet.” (Jn 12:50) „Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen..." (Jn 6:40) – mondja Jézus. Az Isten akaratát megfogalmazó szavak megértéséhez most egy másik, jobban ismert mondatok idézek: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3:16) Ezt a mondatot én nagyon sokat olvasgattam, és egyre furcsábbá vált. Ha a szeretetről azt mondjuk, az egy önzetlen, tudatos adás, akkor az „úgy szerette Isten a világot” szavakból automatikusan következik – a szeretet adás oldalából, mint cselekedet típusból -, hogy valamit kapni fogunk. Ugyanis aki szeret, ad. És valóban, Isten „váratlanul” a fiát „adta oda”. Ilyen értelemben ez a szeretet szó már „bejött”. Az adás az egy kisugárzás. Emlékezzünk vissza: a férfi egy kiáradó, a nő egy befogadó princípium. Mivel Isten kisugárzott, azért adott - a fiát „adta oda”.

Olvasom, egyes országokban lassanként már lefordítják a Bibliát „emancipált” módon is, vagyis az Istenre vonatkozó hímnemű szavak semlegesneműek lesznek. Hát?! Meg lehet csinálni, de ez nem fogja segíteni a lelki békénk megtalálását, mert ezek a fogalmak nem a társadalom aktuális értékítélete szerintiek. Ezek lelki törvények. Tehát azt, ami kiáradó nevezték férfinak. Kész. Ami befogadó, azt meg nőnek nevezték. Ha ezeket semlegesneművé tesszük, akkor aztán főleg nem fogjuk érteni, miről van szó.

Először nyomozzuk ki a „halál” szó jelentését. Közbevetőleg megjegyzem: ha valakit esetleg zavarba ejtene a fák darabszámának „csökkennése” - mert számára a teremtéstörténet két fával érthetőbb: azaz a belőle kikerekedő Isten-kép, valamint Isten és az ember közötti viszony úgy elfogadhatóbb -, akkor ő nyugodtan maradjon meg a két fánál. Az élet és a halál fogalmak önálló (egymástól elszigetelt) tartalmai valóban két külön tartalmú elnevezéshez (élet fája, illetve a jó és rossz tudásának fája) vannak kötve. Az „egy fa van” eset elsősorban a fogalmak (és a fák) egymáshoz való viszonyát segít megérteni, de az önálló jelentéstartalmak értelmezései függetlenek a fák számától, vagyis a „két fa van” szemléletet előnyben részesítők számára is ugyanolyan helytállóak. Tehát mi a „halál”? Nézzük csak meg az evést tiltó mondatsort: „Az Úristen parancsot adott az embernek: A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” (Ter 2:16,17) Na most, mi tudjuk, Ádám és Éva – a szöveg szerint – ettek a fáról, és fiziológiai értelemben nem haltak meg akkor. Hiszen utána még kiűzték őket, gyerekeik lettek. Hát mi van itt? Isten következetlen? Ilyen erőtlen? A mi fogalmainkba ez is beleférhet, sajnos. Ádámról később olvashatjuk: 930 éves korában „halt meg” (Ter 5:5). Hát hogy a csudában nem halt ő meg azonnal? - „Azon a napon halsz meg! Amikor eszel!” - Ilyenkor jön a magyarázat: hogyhát létrejött a halál (mint büntetés), ami ugye minket is sújt. Az én gondolkodásmódom szerint viszont, ha egyszer Isten azt mondta: „azon a napon meghalsz, amikor ettél”, akkor azon a napon „meg fogsz halni”. Az evés után rögtön. Csak akkor kezdjük el a halál időpontját tologatni, ha - elfeledkezvén Isten szeretetéről - nem értjük ezt a mondatot.
    A látszólagos ellentmondás feloldásához tartsuk szem előtt: ha elkóborol egy bárány, azt a pásztor meg szokta keresni. Isten meg főleg. És természetesen meg is találja. Azt is tudnunk kell: ez a „meghalsz” mondat is, mint ahogy az egész Biblia, nekünk szól. - Csak nekem szól, és csak rólam szól. - Tehát nem Ádámnak! Vele még beszélt Isten. Ez az írott változata, ez már egy tanítás az „utókor” számára. Ez nagyon fontos! Tehát például az „Úristen parancsot adott az embernek” szavak is már a rejtvényhez tartoznak. Nekünk, az olvasónak szólnak már. És rólunk. Akkor nézzük másképpen ezt a tiltó mondatot: „A kert minden fájáról ehetsz. De a jó és rossz tudás fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” (Ter 2:16,17). Ez bizony nemcsak egy tiltás, hanem egy tájékoztató is egyben. Egy használati utasítás ahhoz a fához. „Minden fáról ehetsz”: ebben ez a fa is benne van, természetesen. „De a jó és rossz tudásának fájáról nem ehetsz ANÉLKÜL, hogy azon a napon, amikor eszel róla, meg ne halnál.” „Ha eszel róla” be fog következni – azon a napon, rögtön – az az állapot, amire most azt a kifejezést használja Isten: „meghalsz”. Be is következett. Egyből. Ettünk mi arról a bizonyos fáról, „erre felnyílt” (Ter 3:7) a szemünk: azonnal megváltozott a látásmódunk, és elkezdtük a mulandóságot tapasztalni, vagyis a halált. A „halál” az a mulandóság. Minden elmúlik. Nekiálltunk szortírozni a világot: jó - rossz, tetszik - nem tetszik... Ami rossz, az nem kell nekünk. Múljon el! A „jó” kell ugyan, de az is elmúlik, aktualitását veszti. Mindig más kell a boldogságunkhoz, tehát az is mulandó. Minden mulandó. Az örök élet csak a léleken keresztül lenne „látható”. Kifele, az anyagvilágban, csak mulandóság tapasztalható. És ez következett be akkor, amikor „felnyílt” a szemünk. Isten ugyanis a „féltően óvó tiltásban” azt mondta Ádámnak: „Ha eszel a kert közepén álló fáról, és nem életnek, hanem a jó és a rossz tudásának nézed (vagyis nekilátsz tapasztalat nélkül, szubjektíven szelektálni; elkezdesz valamiről a teljességben betöltött szerepének ismerete nélkül ítélkezni), akkor abban a pillanatban halott állapotba fogsz kerülni. Ha nem látod a világban az összhangot, az egységet, egyből mulandóvá válsz.” S így most már az is érthetővé válik, miért nem volt szabad a jó és rossz tudása fáját még érinteniük sem. - És ne is érintsétek ezt a témát, ezt a mulandóságot! Mert amint érintitek, egyből kiszúrhatja a szemeteket, s akkor leragadtok nála. Beépül az önazonosításotokba, és az nagy gond lesz nektek, gyerekek! - S erre utalva mondja Isten az evés után Ádámnak: „Arcod verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.” (Ter 3:19) A „féltőn-szerető Isten” (Kiv 20:5/Károli) ezen szavai már az ember állapotát fogalmazzák meg. Azét az emberét, aki evett a jó és rossz tudása fájáról, azaz a szelektálás, a mulandóság, vagyis a halál fájáról: felnyílt a szeme, és figyelme kizárólag a „tekintetre szép” (Ter 3:6) külvilág felé fordult, ezáltal elfeledte „az élet leheletét” (Ter 2:7): céltévesztetté vált – bűnbe esett. Megszületett minden kor emberének mulandó szemléletű önazonosítása, az egó: „porból lettem, por vagyok, porrá leszek.”

Hát ezt a látásmódunkat kellene nekünk átépítenünk abba az irányba, hogy örök életünk van, ezért most már foglalkozzunk az „élet”-tel. Mi az élet? Volt-e élet a Marson? Ember által küldött szondák kapirgálnak ott: volt víz, nem volt víz? Volt-e, van-e ott élet? Beszélgetek a barátommal, aki szerint a tudomány egyre jobban „megfejti majd az életet”, hiszen például a Marianna-árokba (ami a Föld legmélyebb pontja, több mint tizenegyezer méter mély) az 1960-as években jutott le a francia Picquard, és akkor kiderült, ott is van élet. Vannak halak. Előtte ezt lehetetlennek tartották, hiszen olyan mélységben iszonyatos nagy a nyomás, azok a halak nem létezhetnének. És akkor a barátom magyarázta nekem: - Hogyhát tudod ez úgy van: az élet „mélységét” az óceánokban a tudomány fokozatosan „mélyítette”. Először 200 méterig találtak életet, majd 500 méterig, aztán kiderült, amíg van víz, addig van élet. - Én más oldalról közelítettem meg ezt a kérdést: - Miért meglepő az, hogy ott van élet? Az „élet” az egy megnyilvánulási formája valaminek – mindjárt kitérünk rá -, hát az olyan formát fog fölvenni, ami ahhoz a viszonyhoz kell. - Tehát visszatérve a Marshoz, hogyha ott, ne adj’ Isten!, találkoznak egy zöld emberkével, az semmiképpen sem lephet meg bennünket. Nem előírás, hogy legyen, de ha van, akkor a mindjárt jövő definíció szerint, neki egy olyan megnyilvánulása van. Istenem, ő „olyan”. Őt is Isten teremtette. A nyolcadik napon.
    Az „élet” ugyanis nem egy fiziológiai folyamat. Mennyit keressük mi – az orvostudománytól kezdve a parapszichológiáig - az élet titkát. Ha valaki, mondjuk, most hal meg, akkor az élete megszűnik. És akkor most mi történik vele? Mérjük grammokban, távozik-e valamilyen lélek, mindenféle csodálatos műszerrel próbáljuk leleplezni az életet. A mi fogalmaink szerint mi az élet? Élő az, ami mozog, környezetével kölcsönhatásban van, anyagcserét folytat, szaporodik... stb. Ennek ugye az ellentettje lenne a halott, ami nem mozog, ami feloszlik. Ilyenkor, régebben (mikor még nem értettem) azt a kérdést mindig feltettem magamban: miért oszlik fel a halott? Erre azt szokták mondani: mert ilyenek a természet törvényei. No dehát, én miért nem oszlom fel, most? Ugye, a kettő között az a különbség, hogy az élőt valami „egyben tartja”.
    Elmesélem honnan „jöttem rá” arra, amit most mondok. És mit csinál a búzamag? Azt learatták néhányszáz éve – ez egy valós történet -, jött a háború, elfelejtkeztek róla, napjainkban a magtárat megtalálták, a magot beteszik vízbe, és az kicsírázik. Mit csinált ez a búzamag ezalatt a néhányszáz év alatt? A mi fogalmaink szerint most, amikor már csírázik vitathatatlanul él. Amikor learatták, az akkori ember fogalmai szerint is vitathatatlanul élt, hiszen a kalászból frissen csépelték ki. Most is él, akkor is élt, ez biztos. A kettő között mit csinált? Anyagcserét folytatott? Nem látványosan tette. Nem oszlott föl... ugye, most már tudjuk, azért nem oszlott föl, mert valami egybetartotta. Ez a „valami”, ami egybetartotta, nyilván ez az „élet”. Ezzel még nem fejtettük meg a „titkot”, csak azt tudjuk: ez az „élet”. Vagyis most már mondhatjuk, annak nem kell ugrálnia, meg anyagcserét folytatnia látványos módon. Tehát mit csinált a búzamag? Ez a búzamag várt. Mire várt? Ez a búzamag arra várt, hogy teljesítse a küldetését. Ez a búzamag többszáz éven át arra várt, hogyha eljön az ideje, más formában folytassa az életét. Mégpedig abban a formában folytassa, amilyen formában rendeltetett neki. Ugye, egy magnak az az élete, hogy csírázzon. Az azért van, az nem egy repülőgép.
    És ez a „küldetés” az „élet”, amihez anyagi megnyilvánulási eszközöket kap az, aki kap. Tehát annak van teste... bármilye van. Na most, ha ez a „küldetés” olyan, hogy valakinek tizenegyezer méter mélységben kell ezt a „missziót” végrehajtania, akkor olyan felszerelést, „egységcsomagot” fog kapni, ami oda való. Tehát, amikor mi az „egységcsomagból” próbáljuk kifilozofálni, mi az „élet”, akkor azért lepődünk meg mindig, mert azt hisszük, neki ugyanaz a küldetése, mint nekem, aki nem a tenger fenekén élek. Nem! Neki más a küldetése.
     Persze ezt sem magamtól találtam ki, hanem Jézus definiálja ezt a „missziót”, természetesen János Evangéliumában. Egyszer a tanítványok elmennek élelmet szerezni. Visszajönnek, kínálgatják Jézust, aki azt mondja nekik: „Van eledelem, csak nem tudtok róla.” (Jn 4:32) - „Van eledelem”: azaz ételem. - Tanítványok: „Csak nem hozott neki valaki enni?” (Jn 4:33) Jézus megmagyarázza: „Az én eledelem (az én ételem=életem), hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.” (Jn 4:34) – A küldetés az Én eledelem, ételem. Ez táplál és éltet engem. Ez az Én életem.
    Nos, itt van megfogalmazva: az élet egy küldetés. Hiszen: „Kezdetben volt az Ige...” (Jn 1:1) „Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1:4) „S az Ige testté lett, és közöttünk élt.” (Jn 1:14) És a testet öltött Ige mondja: „Ha nem eszitek az Emberfia testét (az egy étel) és nem isszátok a vérét (az egy ital), nem lesz élet bennetek.” (Jn 6:53) – Vagyis: nem lesz eledeletek, ételetek (italotok), nem lesz, ami tápláljon benneteket: nem lesz életetek. - „Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik.” (Jn 6:57) – Lesz Istentől származó eledele, étele, küldetése, vagyis élete.
     Az „élet” szónak tehát - magának a fogalomnak, ami most velünk „történik” - a „tartalma”, a rokon értelmű megfelelője a küldetés, vagyis: „annak akaratát teljesítsem, aki küldött”. Ez az „élet”. - Kinyilvánítjuk „az élet leheletét.” (Ter 2:7) - És ennek (fiziológiai) megvalósulási formája az, hogy van egy testünk, és mozgunk. Ez (és minden amit kapunk) a felszerelés, az ellátmány hozzá.
  Vagyis én egy küldetést, egy életfeladat sorozatot hajtok itt végre, amihez van egy „egységcsomagom”: testem, ezem, azom. A születéstől a sírba tételig terjedő időszak a halhatatlan részem küldetésének anyagvilági látható megnyilvánulása, állapota. Magát az Istentől származó küldetést a halhatatlan részem végzi, az egóm pedig a lelkem küldötte. Az egóm számára az élet ezen küldetésnek a tudata. - Ennek a küldetésnek egyébként nem kell keresgélni a pontos részleteit, mert a „sors” mindig meg fogja hozni a konkrét teendőket. - A küldetéstudat azt jelenti: tudom, hogy van egy küldetésem. Ha én mint egó ezt így fogom fel, akkor már nem „szolgája”, hanem „barátja” leszek a „küldőmnek”, és így fogunk a küldetésben közösen résztvenni.
    Erről a küldetésről mondja Jézus: „Aki hallja szavamat és hisz annak, aki küldött, az örökké él, nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre. Bizony, bizony, mondom nektek: Elérkezik az óra, s már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fia szavát. S akik meghallják, azok élni fognak.” (Jn 5:24,25) Máshol azt mondja: „...az itt állók közül némelyek nem halnak meg, amíg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában.” (Mt 16:28) Itt akár arra is gondolhatnánk, hogy azok a „némelyek” még ma is itt élnek közöttünk, hiszen „Jézus még nem jött el másodszor”. Próbáljuk meg értelmezni a „már át is ment a halálból az életre” szavakat. Ki megy át a halálból, vagyis a mulandóságból az életre? „Aki hallja szavamat és hisz annak, aki küldött”, azaz befogadja, megnyílik az Ige előtt. Aki Isten igazságát, vagyis hatását befogadja, s ezáltal az Ige kezd el működni benne, az másképpen fog ránézni a világra, és ráébred arra, hogy küldetése van. Az nem fogja tapasztalat nélküli ítélkezéssel - a saját nézőpontjából nézve - jóra és rosszra szortírozgatni, hanem egységben fogja szemlélni, és ezért ő „élni” (Jn 5:25) fog. Kiszabadul a mulandóság rabságából. Küldetéstudata lesz. Jézus ugyanis mindig azokat nevezi halottnak, akik nem tudnak a küldetésükről.
    Tehát az élet az egy küldetés. Örök életünk, vagyis örök küldetésünk van. Az „örök” nem egy félegyenes. Próbáljuk ezt megérteni! Az örök szó alatt sokszor azt értjük, hogy a születésünk táján indul. Pontosabban: az igazi örök élet valamikor a halálunk után kezdődik majd el. Hát erre nem az örök szó vonatkozik. Az „örök” mindig volt, mindig lesz. És természetesen most is folyik. - Jézus ebben az értelemben használja. - És ennek mi most azon a szakaszán vagyunk, hogy itt testben élünk.
    Az örök életnek van egy „formája” és van egy „tartalma”. A formája (tartama, kerete) a mindannyiunk által vágyott halhatatlanság: az öröklét, a soha el nem múlás, az örökkévalóság. Ebben az értelemben mindenkinek örök élete van, mert az éntudat folytonossága a halállal sem szűnik meg. A lélek örök. Az örök életnek azonban van egy tartalma is. És Jézus állandóan erről beszél.

Most kell folytatnunk a „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3:16) mondat megkezdett értelmezését. Próbáljuk innen megérteni az örök élet fogalom tartalmát.
    Tehát „aki hisz benne”, annak örök élete van. - Örök élete (mint öröklét) mindenkinek van. Akár tud róla, akár nem tud róla. - Ha azonban „hisz benne” az ember, vagyis megnyílik, befogadja az Igét, meglátja a mindennapokban, akkor már most tudja, hogy van ez az örök élete, és aszerint él. Ha nem „hisz benne”, tehát nem fogadja be a tanítást, bezárkózik előtte, akkor nem fog tudni az örök életéről. Akkor olyan önazonosításokat vállal csupán magára, amelyek kizárólag az anyagvilág értékein alapulnak, és meglepődve fogja tapasztalni, hogy mégiscsak van örök élete. Ez ugye majd a szembesítéskor, az ítéletkor lesz. Tehát az „úgy szerette Isten a világot...” mondat nem a feltételes „szeretetről” szól, ugyanis „feltételes szeretet” nem létezik. Ez a mondat azt jelenti: aki hisz Jézus tanításában, az boldog lesz. - A Nyolc Boldogság vonatkozik ide, a következő fejezetben lesz róluk szó. - Aki nem hisz benne, az boldogtalan. Ezek lelki törvények. Olyan ez, mint a gravitáció. Aki tudja, hogy van, az nem esik „hasra”. Aki nem tudja, hogy van, az összetöri magát. Ilyen egyszerű ez a dolog. Persze ez nem azt jelenti, hogyha nem vesszük figyelembe Jézust, az is nagyon jó, hiszen az örök élet (öröklét) úgyis megvan. Nem így van! Már most boldogtalanok vagyunk, és „később” sem leszünk boldogabbak. Tehát az nem egy „nyerő” dolog, az a „céltévesztés”, a „bűn”, ha nem hiszünk Jézusban. Ismerjük a definíciót: „nem hittek bennem” (Jn 16:9). Az nem jó. Nem kezelhető az ember számára, csak az egó azt hiszi. De az „úgy szerette Isten a világot...” mondatban ki is van mondva: hogyha hiszünk, akkor már most tudjuk, hogy örök életünk van. Vagyis, aki hisz az Igében, tud az örök életről, és át is éli azt, aki nem hisz, nem tud róla, ezért nem is tapasztalja.

Elméletileg persze tudjuk mi, hogy van lelkünk, és örök életünk van, de Isten-igazából nem hisszük el, mert mi félünk a haláltól. Nem szabad elfelejteni, mindenféle agresszió a haláltól való félelem visszavetülése, és az anyagi dolgok túlértékelésén alapul. Hiszen, ha valóban tudnánk, hogy örök életünk van, akkor nem ragaszkodnánk ilyen „vadul” az anyagi dolgokhoz. Ez hasonlít ahhoz, mint amikor egy pohárból néhány csepp víz kilöttyen. A vízcsap mellett állva fel sem tűnik. Ha azonban nem vagyunk biztosak benne, hogy a csapból bármikor tölthetnénk a pohárba, akkor aggódnánk érte.

Ennyit a „feltételes szeretet” igazolásaként számon tartott „mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3:16) mondatról, ugyanis Jézus a mondanivalóját természetesen egyértelműen megfogalmazza: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.” (Jn 6:47) – Már most. A hit eredményeként, úgy is mondhatnánk: „jutalmaként”.
    Tehát Isten „akarata” az örök élet. Azért küldte a fiát, hogy az örök életről tudjunk. Ne felejtsük el, a kereszténység kinyilatkoztatott vallás. Ha Jézus nem tanította volna, fogalmunk sem lenne róla. Mármint erről a négy Evangéliumról. Tehát Isten kezdeményezte ezt a tanítást. Ez az „akarata”, hogy erről tudjunk és persze tartsuk is be.

A „tartsuk be” nem úgy értendő, hogy Ő boldogtalan, ha nem tartjuk be, hanem bizony mi vagyunk boldogtalanok. Isten közölte velünk a szabályokat, a törvényeket, amik ebben a világban hatnak. Ha mi ezeket megértjük, és a mindennapokban alkalmazzuk, akkor lelki békénk van. - „Vegyétek magatokra igámat... s megtaláljátok lelketek nyugalmát.” (Mt 11:29) - Ha nem vesszük magunkra az igáját, ne hibáztassuk Őt (például káromkodással), mert ezzel nem elég, hogy csak az anyagvilág értékeit követjük (és így persze nem is lehet lelki békénk), hanem még el is vágjuk magunkat attól, hogy Isten irányába „kacsingassunk”. Hogy hátha van! Mert ha Istent hibáztatjuk, vagyis feltesszük azt: van olyan Isten, aki minket nem szeret, hanem büntet, akkor „bűnt” követünk el, célt tévesztünk. Tehát elsősorban ezért bűn Isten hibáztatása, és nem azért, mert az morálisan valamiféle ronda dolog. Az nekünk rossz, mert elvágjuk magunkat egyáltalán attól a gondolattól is, hogy Isten jó lehet. Őt okoljuk olyanért, ami abból fakad, hogy mi nem tartottuk be a lelki törvényeket.

Az örök élet „tartalma”, vagyis az öröklétben való tudatos részvétel definiálva is van János Evangéliuma „Főpapi ima” részében. Nagyon egyszerű lesz ez a meghatározás, Jézus mondja: „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17:3) Ennyi. Ez az örök élet. Erre mondhatnám, nagyon jó, nekem már van örök életem, hiszen ismerem Istent (most írtam le a nevét), ismerem Jézus Krisztust (itt van a polcon a tanítása), hát akkor nekem nyilván van örök életem. A szöveg azonban úgy szól: „ismerjenek téged”. Az ismeret pedig azt jelenti: csináljuk, alkalmazzuk. Éljük. Belekalkuláljuk az életünkbe azt, hogy „van Isten”. És hogy Isten milyen, és főleg mi az akarata, azt Jézus Krisztus közli velünk. Jézus pedig a testet öltött Ige. Tehát nem az Ő fényképét kell nekünk nézegetnünk, hanem a tanítását kell megismernünk (a szöveget), és utána meg kell cselekednünk a mindennapokban. Amikor alkalmazzuk a mindennapokban, akkor fogjuk tapasztalni, hogy „lelkünk békéje” nagy mértékben növekszik. Ugyanis lelkünk békéje is a mindennapokban távozik. A hétköznapi események során. Ezzel a meghatározással Jézus azt mondja ki: az örök élet az Isten tudata. Mármint nekünk legyen Isten-tudatunk (ismeretünk), azaz tudatában legyünk annak, hogy van Isten. És hogy Ő milyen. Ha tudjuk, hogy van, akkor egészen másként élünk, mintha nem tudjuk, hogy van.

Hasonlatos ez ahhoz a nyugalomhoz, mint amikor tudjuk, hogy a sarki bolt egész éjjel nyitva van. Egészen másképpen élünk, ha tudjuk, hogy nyitva van, mintha nem tudjuk, hogy nyitva van, tehát bizonytalanok vagyunk. A két állapot között döntő a különbség. Ha nem lennénk biztosak benne, akkor ha otthon esteledvén fogytán a kenyér, idegesek lennénk, hogy be fog zárni, és nem lesz mit enni vacsorára.

Ha tudjuk, van Isten (és Ő milyen), akkor már úgy szervezzük az életünket. Ez az „Isten-tudat” (ismeret) az örök élet tartalma. Enélkül a tartalom nélkül az oly’ annyira vágyott halhatatlanságot – bármilyen különösen hangzik is, de - nem érzékeljük örök életnek, mert a látóhatárunkat ilyenkor minden pillanatban (mivel „felnyílt” a szemünk) beszűkíti a mulandóság látványa. Ha az életünk nem egy küldetés, vagyis nem Istenhez kötött, nem ad boldogságot, mert „amint a mennyben, úgy a földön is” üres. Nincsen ami - az éntudaton túlmenően - a mulandóságon minden pillanatban túlmutató tartalommal kitöltené, „amint a mennyben, úgy a földön is”. És Jézus állandóan erről beszél.

Most áttérünk az imádság fogalmára. „Szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk 18:1) – mondja Jézus, tanítván nekünk: az imádkozás kapcsolattartás Istennel. Emlékezzünk vissza a fejezetünk elején idézett mondatra: „Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek.” (Mt 6:8) Ő ugyanis természetesen tisztában van a mi helyzetünkkel, és amire valóban szükségünk van, azt meg is adja. Tehát nem arra való az imádkozás, hogy valamilyen anyagi dolgot kérjünk Istentől, hanem arra, mi is legyünk tisztában a helyzetünkkel, mi is legyünk tudatában, mire van valójában szükségünk. Bármilyen meglepő is, nekünk „lelki” dolgokra van igényünk: a küldetéstudatunk, az Isten-tudatunk (ismeretünk) kialakítására, megerősítésére. És ezt az igényt kell tudatosítani magunkban. Alkalmassá kell válnunk Isten „befogadására”. - A kérésekkel fejezzük ki: készen állunk rá. - És ezt a célt szolgálja az imádság, ugyanis az imádkozás kapcsolatunk helyreállítása, megerősítése Istennel.
  Mivel Isten oldaláról ez a kapcsolat természetesen „hibátlan”, tehát a bennünk levő akadályokat kell megszüntetnünk ahhoz, hogy az Ővele való viszonyunk harmónikus legyen. Vagyis az imádkozás voltaképpen egy ön-összeszedés. Egy tréning, egy felkészülés. Például a próbára (a kísértésre): „imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek.” (Mt 26:41) Most emlékezzünk vissza, mit mondott Jézus Péternek a „megtagadásra” utalva: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22:31,32) Az ”imádkoztam érted” szavak itt azt jelentik: - Azonosultam veled, a helyzeteddel, és „felkészítettelek a megrostálásra”, vagyis a próbára. – János Evangéliuma végén Péternek Jézus „jobban szeretsz engem, mint ezek?” (Jn 21:15) kérdésére adott válaszából meg is tudjuk: a „felkészítés” jól sikerült. Péter valóban megerősödve került ki a „kakas” történetből, mert megértette az eseményeket. És így vált alkalmassá „testvérei megerősítésére”, vagyis az „értük való imádkozásra”.
   Az imádkozás során magamat, a helyzetemet, Istenhez fűződő viszonyomat kell áttekintenem, és a „Miatyánk” ehhez ad mintát. Na most, gyorsan hozzáteszem a minta szóhoz, hogy persze a magyarázatok mindjárt azzal kezdik: „A Miatyánk nem sablon.” Döbbenet! Hát már hogyne lenne „sablon”! Jézus most mondja ki: „ti így imádkozzatok” (Mt 6:9). Ha egyszer Ő azt mondja, akkor vagy ezt a szöveget kell mormolnunk reggeltől estig, vagy pedig az ebben levő szempontok szerint kell az életünket – egy-egy pillanatban – áttekintenünk. Tehát, mikor mi imádkozunk, akkor be kell vonulnunk a „szobánkba”, azaz a külvilágot ki kell zárnunk, befelé kell fordulnunk, és át kell tekintenünk a helyzetünket eszerint a szempontok szerint.
    Én, az egó (a test) imádkozom Istenhez, de lélekből kell imádkoznom, hogy a kapcsolat érzékelhető módon jöjjön létre. Hiszen „az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk." (Jn 4:24) Jézus mondja a Getszemáni kertben: „Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen." (Mt 26:41) Tehát az imádkozás során harmóniát kell teremtenem magamban. Össze kell szednem magamat. Ilyenkor Istenre fordítom a figyelmemet, helyreállítom Ővele a kapcsolatomat. De Isten és az egóm között még ott van az én halhatatlan részem, ezért annak küldetése felé is fordítom a figyelmemet, aki engem küldött (engem a saját halhatatlan részem küldött), vagyis mi a lelkem küldetése, miről van szó, mi történik itt velem? És ennek fényében kell imádkoznom. Az egónak (a testnek) minden pillanatban fel kell „nőnie” a küldetés nagyságához, a lélekhez. Akin keresztül vezet az út Istenhez. Így válnak érthetővé Jézus szavai: „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.” (Lk 18:1) Hogy a léleken keresztül az egó is mindig megértse Isten szavát. Hiszen „igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar.”(Jn 4:23)
   Amikor Jézus azt mondja, virrasszatok és legyetek éberek, az azt jelenti: „Állandóan figyeljetek oda, mi történik veletek!” Itt nem arról van szó, hogy ne aludjunk éjszaka – mondjuk, húsz órától reggel hatig virrasztunk, és hősiesen fáradtak vagyunk, a figyelmünk meg szétesik -, hanem szüntelenül összpontosítsunk a helyzetünkre. Hogy hol vagyunk? Ennek első lépcsőfoka: az imádkozás révén Istenre emeljük tekintetünket, hogy ne bűnösek, azaz céltévesztettek legyünk.

Nézzük akkor a Miatyánkban levő szempontokat. „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved...” – „Szenteltessék meg”: tegyük élővé a mindennapokban a Te nevedet, ismeretedet. Az „ismereted” a Bibliában van leírva. Használjuk fel a gyakorlatban! Van egy helyzetünk, egy bajunk. Mit mond erről Isten? Tehát imádkozás közben fel kell ismernünk, milyen lelki törvénynek mentünk neki fejjel, amikor gondban vagyunk.
   „...jöjjön el az országod,” - bennünk teremtődjön meg a lelki béke. Isten törvényei kezdjenek el tudatosan működni bennünk, és lássuk meg hatásukat a külvilágban is.
    „...legyen meg az akaratod,” - az örök élet - „amint a mennyben, úgy a földön is.” Lássuk meg a most is folyó örök életet, azaz tudjuk: van Isten. Ezért a Fiát, akit küldött, vegyük komolyan, hogy Igeként testet ölthessen bennünk. És akkor lesz örök élet tudatunk (örök életünk van), s így persze sokkal mosolygósabban tudunk élni, „amint a mennyben, úgy a földön is”: amint lélekben, úgy az anyagvilágban is.
    „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,” – Add meg az Ige testet öltéséhez szükséges mindennapi felismeréseinket, melyek révén egyre jobban megismerhetünk Téged, és megérthetjük a Teáltalad teremtett világot. - Ez nem Jézus tanításának ismerete. Jézus tanítása az egy szöveg, és az Evangéliumokban van leírva. Ennek a hétköznapi életben való meglátása a mi mindennapi kenyerünk. Nagyon fontos, hogy ezt megértsük! Sokszor azt gondoljuk: hogyha a tanítás szövegét ismerjük, ezzel már hiszünk is Jézusban, és minden rendben van. Pedig Jézus mindig hozzáteszi: „és meg kell cselekedni a tanítást”, csak ezt mi nem szoktuk komolyan venni. A „meg kell cselekedni” a mindennapi életben értendő. Ezek nem egyszerű dolgok. Szól hozzánk valaki, hogyan reagálunk rá? Lelkünk békéje távozik vagy nem távozik? Ilyen dolgokról van itt szó. Ez a mindennapi kenyerünk: mindig különbséget kell tennünk a mulandó és a halhatalan (örök) értékek között. Így töltődik ki tartalommal a most is folyó örök élet.
     „...s bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Erre majd a végén térünk vissza.
    „És ne vigy minket kísértésbe,” - erősíts meg bennünket a kísértésben. Ha a kísértésről tudjuk azt, hogy az egy próba, akkor honnan merítünk mi erőt a próbához? Onnan, hogy örök életünk van. Onnan, hogy Isten tanítása mit mond erről, és nem onnan, hogy a szomszéd mit tanácsol.

Ez nem vicc! Az a tanács, amit egy másik ember tud adni, az az ő önazonosításának és ismereteinek átadása. Arról már nem is beszélve, manapság már nem is személyes tapasztalat alapján kapjuk a tanácsot, hanem „látták a tévében” alapon, vagyis hogy hasonló helyzetben a szereplők mit tettek. A kapott tanácsot mi meg persze egyből kipróbáljuk, és „nem jön össze”. Mondjuk neki: „Rossz tanácsot adtál!” Mire ő: „Én nem mondtam, hogy azoknak sikerült!” Bizony ilyen helyzetek is előfordulnak.

A kísértésből erőt meríthetünk, ha fölismerjük, milyen részünket teszi próbára egy adott helyzet. Ha azt mondom, én vagyok a világ legerősebb embere, mégsem tudom „ezt a terhet” fölemelni, akkor ne kifogást keressek (azért nem tudtam „ezt” felemelni, mert „fújt a szél... mert zavart a fény... mert fáradt voltam), hanem mondjam azt: - Igen, én úgy éreztem, a világ legerősebb embere vagyok, de olyan erős mégsem vagyok, hogy „ezt” fölemeljem. - Na most, ha „ezt” itt, előttem valaki mégis fölemeli, akkor tovább kell folytatnom a fölismerést: „Aha, akkor ő erősebb nálam.” Így kell változtatnunk az világképünket. Mi nem ezt csináljuk, hanem változatlanul hagyjuk az önazonosításunkat, és inkább olyan magyarázatot adunk, mintha „ezt” valóban fölemeltük volna.
   „...hanem szabadíts meg a gonosztól.” Ez a gonosz a mi tudatlanságunk, a céltévesztésünk, a bűnösségünk. A „materialista” világképünk. Nem Isten fele, nem befele keressük az értékeket. Nem Istenre figyelünk, hanem mindenhova másfele. A külvilágban keressük a boldogságot.
  Végezetül: „...s bocsásd meg a vétkeinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ez a tevékenység lényege, hiszen Jézus utána megismétli: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Mt 6:14,15) Nem véletlenül van ez megismételve. Az előző fejezetben szó volt az Ige testet öltésének hét lépcsőfokáról. Akarom – hiszem – tanulom - csinálom – tapasztalom – megértem – élem. Ennek volt „nulladik” foka a „bűnbánat”, amikor rájövök, hogy nem jó így, és elkezdek másik irányba menni. A „bocsánat” a „megértem” fokozat lényege.
    Fejezetünk elején felvetődött, hogy az imádkozás az imád, imádat szóból levezetve a szeretet (adás-befogadás) fogalmához köthető. És bizony nemcsak oda köthető, hanem ez maga a szeretet megnyilvánulása, kinyilvánítása. Az imádkozás során – és persze utána is – szeretem Istent és az embereket, azaz helyreállítom velük a kapcsolatomat. Ezt nekem kell elkezdenem, mégpedig úgy, hogy megbocsátok az ellenem vétkezőnek. Mit jelent az, hogy megbocsátok? Én megértem, hogy ő miért csinálja. Ugye, aki ellenem vétkezik, az egy „gonosz” ember. Mit jelent az, hogy „gonosz”? Tudatlan. Ő a saját világképe szerint „jót” tett. - Ezt valóban nagyon nehéz elfogadni. Ám egy kicsit gyakorolni kell, előbb-utóbb „átfordul” majd az ember gondolkodásmódja, és akkor már könnyű lesz. Csak az elején nehéz. - Tehát ő a világképe szerint csak jót tett. Hogy engem pofon vágott, az azért volt, mert ő már nem tudta elviselni a viselkedésemet. Mivel Jézus a kereszten azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23:34), nekem is azt kell mondanom arra a másikra, hogy „nem tudja, mit cselekszik”. Ha én tudom, hogy ő nem tudja, mit cselekszik – tehát én ezt tudom -, akkor én értem őt. Nos, ez a bocsánat. És ha én értem őt, megértem őt, akkor - ahogy tovább imádkozom – képes leszek befogadni Atyám bocsánatát az én vétkeimre. Ő nem is ítélt el engem soha, hiszen Ő szeret - „...úgy szerette Isten a világot, egyszülött Fiát adta oda...”, – csak én gondolom azt, mint ahogyan én nem bocsátok meg, ő sem bocsát meg. Azzal, hogy én megbocsátok, megértem a másik embert, azzal nyerek én is bocsánatot. Amilyen a viszonyom az emberekkel, olyan a viszonyom Istennel. Amilyen a kapcsolatom Istennel, olyan a kapcsolatom az emberekkel is.
    A megbocsátást úgy kell elképzelni: „ott” van Isten, „itt” vagyok én. Istennek van egy táblája, ráírva: „megbocsátok”. Amikor én vétkezem - mármint úgy látom, hogy ellenem vétkezik valaki, és én nem bocsátok meg -, ez a vétek Isten és közém egy paravánt húz. Amíg ez a paraván áll, soha nem fogom meglátni, hogy Isten megbocsátott. Attól még persze Isten megbocsát, de én erről nem tudok. Nem úgy élek, a lelkem békéje nincs meg. Mindig vágyom rá, hogy Isten bocsásson meg. Miért nem látom én Isten tábláját? Azért mert ez a paraván nincs elhúzva. Elhúzom – vagyis el is felejtettem, hogy az a valaki vétkezett -, hát akkor ott van persze Isten bocsánata is. Tehát ez nem egy feltételes dolog, hogy amikor én már elhúztam ezt a falat, Isten akkor keresgeti a „megbocsátok” feliratú tábláját. Nem, az mindig ott van a paraván mögött. És ha nincs fal mindig látható is.
    A megbocsátás „egyoldalú” tevékenység, a másik embertől független. A bocsánat és a megértés azt jelenti: én nem „fokozom” tovább a helyzetet. Ha nem bocsátok meg, akkor visszaütök. - Ne használjon ki engem... stb.! - Tovább romlik a helyzet. Még rosszabb lesz. Most is, meg később is. Ezt is világosan kell látni. A bocsánat az, amikor részemről leáll a folyamat. Erről szól majd a Nyolc Boldogságnál szereplő „csúcs” mondat, a „ne állj ellent a gonosznak”, amire a következőt szokták mondani: - Mindent elfogadok Jézus tanításából, de azért ez a „ne állj ellent a gonosznak” már túl erős! - Ezt jópár éve a megbocsátás témakörében egy „nagy keresztény” embertől is hallottam a tévében. Másik eset. Történik valami, és azt mondjuk: „Öreg, ez szörnyű dolog volt! Isten bocsássa meg néked, mert én nem tudom!” Ilyen sincs! Ez a mondat önmagában mutatja, hogy nem értettük meg Jézust. És persze lelki békénk sincs. Ne felejtsük: „...ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Mt 6:15)

A középen olvasható negyedik kéréstől, a „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” mondattól kiindulva a Miatyánkban a kérések összekapcsolhatóak: a hetedik kérés az elsővel, a hatodik a másodikkal és az ötödik a harmadikkal. A mindennapi kenyerünk az, hogy a gonosztól, a tudatlanságunktól megszabadít bennünket, ha Isten nevét, ismeretét megszenteljük, élővé tesszük, azaz a hétköznapokban alkalmazzuk. Az országa a kísértéseken keresztül fog eljönni, tehát a próbák alapján kiderül, hol tartunk, és így egyre jobban épül az országa - bennünk. És megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, mert ez az Ő akarata. Mi az Ő akarata? Az örök élet. Az örök életben nem történhet olyan, ami megbocsáthatatlan. Hiszen örök.

Az imádkozás szüntelen élő beszélgetés Istennel. Azzal az Istennel, aki szeret minket. Azzal az Istennel, aki Atyánk. Aki megadja a mindennapi lelki (és testi) táplálékunkat, aki nevének, ismeretének életre keltése megszabadít bennünket a tudatlanságunktól. Ezáltal erőt ad a próbákhoz, melyek során egyre közelebb kerülhetünk Őhozzá, egyre tisztábban részesülhetünk szeretetében.
    Bízom benne, sikerült kedvet ébresztenem az Evangéliumok olvasásához, ugyanis bennük az van leírva, hogyan legyünk boldogok. Jézus azt ígérte, hogyha magunkra vesszük az igáját, megtaláljuk lelkünk nyugalmát, azaz a boldogságot. Minden olyan dolog, ami lelkünk nyugalmától eltávolít, az nem Jézus tanításának testet öltése bennünk. Hiszen Jézus kimondja: az Ő tanításával lelkünk békéjét találjuk meg. Ha lelkünk békéje távozik, ott nagy baj van az állapotunkkal. A boldogsághoz nem hiányzik semmi, ami rajtunk kívül van. - Ugyanis a mennyek országa bennünk van, természetesen. - Ha hiányzik valami, annak az az oka, hogy magunk vágjuk el magunkat attól a valamitől. Erről szól Jézus tanítása.

Vissza a könyv címlapjára